Benne maradni egy kapcsolatban csak azért, hogy ne maradjak egyedül, az nemcsak a magammal szemben, hanem egy másikkal, sőt akár egy-harmadik, negyedik féllel szemben is elkövetett bűnnek minősül.

Mert elsősorban önmagammal szemben kell felelősséget vállalnom a döntéseimért, és ha úgy érzem, hogy valami nem jó, akkor el kell döntsem, hogy képes, vagy hajlandó vagyok-e azon a valamin változtatni. Mert a másik fél változni nem, vagy csak kismértékben fog. Az ember nem egy skatulya. Nem lehet ráhúzni, és megnézni, hogy belefér-e, avagy nem fér bele. Ha nem fér bele, majd levágunk egy picit a sarkaiból, és pont illeszkedni fog. Az ember más.. A másik fél egy külön csoda, amit értékelni, csodálni, szagolni, ízlelni kell.. és ha valamelyik nem felel meg.. akkor bizony azt kell, eldöntenem, hogy együtt tudok élni ezzel, vagy ha nem, akkor elengedem-e.. mert bár néha nehéz a döntés.. de néha el kell engedni. Nem csak miatta, vagy magam miatt.. hanem amiatt a másik két fél miatt, akit esetleg boldoggá tenne az akit én most "lefoglalok"

Az első szerelmi köd után jön a félelmetes felismerés, hogy a másiknak vannak hibái, de egy hosszú távú kapcsolatban ezek a hibák már nem olyan rémisztőek. Mert megtanultam vele együtt élni, ahogy Ő is megtanul az én hibáimmal együtt élni. 

Amikor meghoztam a döntést arról, hogy véget vetek egy 11-12 éves kapcsolatnak, akkor a legfőbb motiváció az volt, hogy volt egy olyan probléma, amivel én nem tudtam együtt élni. Neki így megfelelt, nekem nem. Nem voltak túl nagy viták (egy-két esetet leszámítva) nem volt, és ma sem rossz ember Ő, sőt. A gyerekem apja, akire felnézek, és továbbra is nagyon jó, és rendes embernek tartom. Nem volt haramdik fél, sem nálam, sem nála (bár ezt biztosra nem tudhatom, de úgy érzem nem votl) Egyszerűen belefáradtam.. Egyszerűen úgy éreztem változtatnom kell, Önmagam miatt. Mert az, ahogy Ő élt, az nekem nem felelt meg. Olyan problémája volt, amin én nem tudtam változtatni, sem együtt élni tovább. Mint egy pohár. szép lassan megtelt. Nem tudom mikor, nem tudom, hogy. Lassan csepegett, és egyszer elért a végére. Nem tudtam, hogyan tovább, nem tudtam merrefelé fogok lépni. Azt tudtam, hogy ha nem változtatok elsősorban magam, másodsorban fiunk miatt, akkor elveszem a lehetőséget tőle, és magamtól is, hogy boldogok legyünk.. mással.. 

Fájdalmasan hangzik, hogy az a fél, akit szerettünk, akiért megőrültünk nem is olyan rég, azt el kell engedni.. Ijesztő dolog egyedül maradni. Főleg nőként, főleg egy gyerekkel.. és nem is mindig tiszta az út, de úgy éreztem meg kell adnom magunknak az esélyt.. megadni, főleg azért, mert tartozom magamnak, és az életemnek annyival, hogy boldog leszek. Mert egy éltem van, és az idő nem visszafordítható. Más kérdés, hogy neki is tartoztam ezzel. Mert ha benne maradok, úgy hogy én nem tudom elfogadni teljesen őt, akkor azzal megkeserítem az életét, és ő sem lesz boldog. Most mennyivel boldogabb, hogy elhagyta a családja? Nem tudom. De a lehetősége megvan arra, hogy az alaphelyzetén változtasson, mert azon csak ő tud. 

És mi a másik lehetőség. Megszokni, megszeretni, és megtanulni együtt élni, azzal ami még "megfelel" nekem a másik negatívumaiból. Ha a mérleg nyelve, közel egyezik, vagy a jó felé billen, akkor érdemes, és kell is, sem pár hónapot, sem pár évet nem kell eldobni azért, mert valami nem tetszik a másikban, egyszerűen fel kell ismernem azt, hogy az, ami nekem nem jó, az meghaladja-e az én tolerancia küszöbömet. Mert ha nem, akkor az elfogadás, a türelem, és az igazán mély szerelem, szeretet írja tovább a sorsunk útvesztőjét.

És mi van, ha egyedül maradunk? A magány nem jó állapot, de vannak előnyei. Felfedeztem sok erőt magamban, tanultam magamról, az érzéseimről. Nyitottabb lettem más emberek felé, új lehetőségeket, barátokat sodort felém a sors. Nem mindig könnyű meglátni a magányban a jót, mert alapvetően társas lény. Nem egyszerű elfogadni, hogybizonyos szituációkban csak magamra számíthatok, mert ha meg lesz szerelve az a lefolyó, akkor azt nekem kell megszerelni, mert nincs ott az én jó és erős férjem, aki megcsinálja, mert már másnak szereli a lefolyóját, de minden újabb nap új felismerés volt, hogy erre is képes vagyok. Bemenni egy szerelvény boltba, és kérni azt, ami kell, megtalálni a megfelelő szakembereket, és a problémákra a megfelelő megoldásokat.. És amikor már a legjobban élveztem a magányt, amikor már legjobban ki voltam békülve önmagammal, amikor már haraptam az életet, és élveztem minden ízét... akkor egy pillanat alatt omlik le az önelégültségem összes bástyája, mert felfedezem, hogy egy új kapcsolatban minden amit itt fent leírtam.. az egetverő baromság, és bár utólag már okos az ember.. bizony a legtöbbször csak akkor nem lát tisztán amikor kell... akkor ott abban a pillanatban.. a többi már csak utólagos okfejtés.. 

Éjjel kettő van. Felébredek, úgy érzem kilyukad a gyomrom Előző esti rost, és fehérjegazdag vacsorám már a feledés homályába veszett. Halkan osonok le a lépcsőn, és megnyugtatom magam közben, hogy csak egy pohár vízért megyek. És nem... az ágy mellé készített egész üveg ásványvíz nem jó, mert annak már hűtőíze van.. mindegy, hogy nem is volt hűtőben... nekem csapvíz kell. Igyekszem nem fölkelteni a családot, ezért nem kapcsolok villanyt, átesek a kutyán, aki rémülten felvisít, rálépek a macskára, aki szintén méltatlankodó morgással jelzi, hogy nem örül hadjáratomank és az esti félelmetes legóvár építés után ottfelejtett harmadik lego darabnál már ráébredek, hogy jobb lett volna fényt kapcsolni. Pár kedves szóval megnyugtatom a családot, hogy nem, nem törtek be, csak én osonok vízért és aludjanak vissza. Mákom van, megteszik. Magamban tovább sírok, hangtalan síkitok... víz.. tényleg csak víz kell... győzködöm magam, majd ahogy elérem a konyhába vezető lépcsőt már remekül tájékozódom, úgyhogy viszonylag gyorsan kelek fel, és alig fájlalom a térdem... itt már kapcsolok villanyt.. várok míg hozzászokik a szemem a vaksötét után a fényhez, addig leülök az egyik székre... és mivel az esti felmosás után a székeket az asztalra borítva hagytam, ismét felkelek, és már nem is fáj...

A konyhapultról valami csoda folytán minden elpakoltam.. csak a gyereknem sütött fokhagymás bagett árválkodik.. Megdöbbenek... szíven üt a látvány... fehér liszt, széndhidrát mantrázom magamnak, és vetek egy gyors keresztet is... 

Előveszek egy poharat, és hatalmas önuralmat gyakorolva igyekszem elszakítani a tekintetem a bagettről..  EGy két másodpercre sikerül is. Előző este sütöttem.. felidézem az illatát, és a ropogást... azt a mély, de édesen hangos ropogást... ... .. de nem.. szénhidrát... Norbi megtudja véged.. nesze neked low carb diéta...

Benézek a hűtőbe, de semmi olyat nem találok, ami lázba hozna... És hiába küldtem le az erősebbik felemet előző nap direkt az általa fűrészporosnak nevezett magas rozstartalmú teljes kiörlésű rozskenyérért, most valahogy nemhogy nem arra vágyom, egyre másra a bagett jár a fejemben. Pedig tényleg kellett az a kenyér.. Nem eszem fehér lisztet.. tényleg... de az a bagett... vetek rá egy ujjabb pillantást, és felfedezem, hogy tulajdonképpen szinte aranybarnára sült.. az már nem is fehér igaz?? KÉrdem magamtól, majd egy bátortalan mozdulattal letörök belőle egy darabot.. 

Vajon hány kalória lehet... 300-400.. egy adag... kár hogy kidobtam a csomagolását... Mindegy.. egy darab nem fog megártani.. döntöm el hirtelen..

És már emelném a számhoz, már szinte érzem... ekkor megérzem a megróvó tekintetet keresztűzét.. ...

...

...

Basszus... ennyit erről... hatalmas sóhajjal odadobom Neki a letört darabot török még hármat, egyet a Samunak, másikat a Szuzinak, és egyet a cicának, majd duzzogva felvonulok...

... a rohadt életbe... nekem már megint nem maradt...

A csacskaságokbologja nem politizál, nem szövetkezik, és nem bírál.. de emellett, most nem tudok elmenni. Nem tudok elmenni szótlanul legfőképpen azért, mert annyira hálás vagyok! De komolyan!

Mindenkinek az életében eljön az a pillanat, amikor kiválasztja élete szakmáját, szakmájának életét, és végre úgy érzi szakmáját szereti, és semmiért el nem hagyná... az én életemben ez a fontos pillanat egy tök más pillanat volt, úgyhogy rátérek mondandómra.

Amióta elkezdtem fonni szösszeneteim láncait, mindig éreztem, hogy valami hiányzik belőle. Valami, ami igazán odavaló. Egyszer megkérdezték, hogy téged nem zavar, hogy hülyének néznek a szösszenetek miatt, és én őszintén azt válaszoltam, hogy nem, mert tényleg nem. Aki nem értékeli a humort, az ne olvasson engem, mert úgyis inkább ritka, mint jó olvasmány vagyok.

Azóta azonban elgondolkodtam, és valóban. Úgy érzem írnom kell valami NAGY-ot. Valamit, amit, ha olvastok, akkor eszetekbe sem jut a Rotary körsétányon egy csapat nyugdíjjas által megalázott tuskószökevény (lsd: futás örömei, előző poszt, vagy a nő, aki defektet kapott az ovi előtt (lsd és akkor nekimentem című poszt) a legnagyobb melegben, egyszóval én..)

Könyvelő vagyok, napi szintű kapcsolatban a NAV-val. A rettegett, adófizetésre kötelező, bírságokkal sújtó NAV-val. Emaileket írok, telefonálok, adatrögzítek, elemzek... ez a munkám.. Évek óta ugyanúgy, ugyanabban az ütemben, a megszokott felületekről. 

Aztán egyszer csak jön a KAÜ... idén robbant be, és talán lehetek annyira szakmai, hogy sokunk kérésére, sőt.. abszolút kívánságára... 

KAÜ.. már a neve is abszolút fenomenális, mert mire kimondom, addigra elfelejtem, hogy mi a csudát akartam keresni... és a korábban egyszerű bevallás feladást, most nem egy.. ISMÉTLEM nem egy, hanem akár három lépésből SEM tudom megtenni. Hát nem csodálatos. Tudom elsőre furcsán hangzik, de fogadjunk, hogy sok könyvelő társam átérzi... Kedves társaim.. Mondjátok el, volt már olyan az elmúlt években, hogy egy bögre kávét is meg tudtatok inni még melegen??? Mert bizony EZ a csoda ad rá lehetőséget. Erről ma is megbizonyosodtam, mikor egy bögre kávéval leheveredtem a lázasan fekvő gyermekem mellé, és megpróbáltam otthon, eddig stabilnak mutatkozó internetkapcsolattal férjem bevallását feladni. Bevallását, ami 2, max 3 oldal. Alig próbálkoztam hatszor a nyomtatványkitöltőből, mire a rendszer átengedett az első azonosításon.. ekkor még csak az ügyfélkapu és a nyomtatványkitöltő kapcsolódott össze, kódot nem is kért... de a visszajelző sáv megnyugtatott, hogy a feltölteni kívánt fájl méretétől függően akár több percig is eltarthat. Ekkor ébredtem rá, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy ilyen sokat keresett az én férjem, hogy még a két oldalas adóbevallását sem fogadja a rendszer egyszerűen. 

Ekkor a kávé felénél tartottam, de mivel a teljes fantasztikus JAVA alapú nyomtatványkitöltő összeomlott, úgy döntöttem, biztos, ami biztos eszközölök egy teljes újraindítást, és ittam még pár kortyot.. Szerencsés vagyok, tesztelhettem, hogy a gépem milyen gyorsan áll fel a zéróról, a teljes felkészültség állapotára.

Nem adtam fel. Felismertem, hogy kitartásom teszteli a rendszer, és képzeletemben megjelent egy igazi Ügynök. ahogy én elképzelem, hogy James Bond- hasonmásként pompás félmosollyal.. de én nem hagyom magam. 

Rátermettségem bizonyítandó, a nyomtatványkitöltőt megkerülve egyenesen a magyarorszag.hu oldaláról amolyan hagyományos módszerrel igyekeztem feladni nevezett bevallást, és míg oda beléptem, alig tartott 10-15 percnél tovább, mivel újra kétszer, háromszor kellett  beírnom a kódot, jelszavakat és mire elértem a célig, Már az azonosítás folyamatban állapotjelző csík beívódott a retinámba és kivégeztem hát a kávémat is, megnyugtattam lázálmából ébredező kisfiamat, kivittem a kutyát, megetettem a lovat, előkészítettem a cicakaját, és odaraktam még egy kávét... hol tehettem volna ezt meg eddig kérdem én!!! Ekkor jöttem rá, hogy az én James Bondos ügynököm igazi családegyesítő... mert egyszerre lehet anya, feleség, és könyvelő.. micsoda szerencse.

Újabb félóra után az őrült kapkodásban nem sikerült megtalálnom azt a pontot, ahonnan fel tudom adni a bevallást a régi módszerrel... úgyhogy ugyanott voltam ahol kb. egy órával azelőtt.. újabb bögre kávénál, szívritmuszavarnál, és a JAVA alapú nyomtatványkitöltőnél.

Újabb hat próbálkozás kezdődött, de már elhatározta, hogy nem adom magam könnyen, mert ENNEK ma el kell menni... na nem azért mert határidős, hanem mert holnap egy újabb bevallást kéne feladjak.. annak is májusi a határideje, de biztos, ami biztos, jó volna átlőni idejekorán a rendszeren.

Eközben befejeztem a vacsorát, megetettem a kis betegemet, megmértem lázát, játszottam a kutyával, felsöpörtem, felmostam.. és TESSÉK!! 1-1,5 óra múlva a bevallás befogadásra került... Majd holnap megnézem a nyugtáját is.. 

Összegezve... volt egy flottul működő rendszer, ami olyan volt amilyen, de legalább ismertem, és 10 perc alatt feladtam vagy 60 bevallást... de közben nem figyeltem oda sem magamra, sem a külvilágra.. MOST viszont lehet lassabb, lehet másabb még az is lehet, hogy instabilabb... de végre arra figyelek, ami igazán fontos... minden másra a NAV-on kívül..  Kérdem én.. KELL ENNÉL TÖBB???

 Na mármost... sokan ismertek, talán szerettek, többen nem, de az most nem számít. Szóval nem vagyok egy kifejezett sportos alkat. Elszánt az igen, de sportos az nem. Kitartó talán, de sportos abszolúte nem.. de ahogy egy régi barátom mondaná, "Réka, nincs is ezzel semmi gond" És tényleg nincsen. 

Szóval adott a lehetőség, hogy egy 110 cm-es kisfiúval, anyaként elmenj edzeni, úgy hogy közben sem te nem leszel idegroncs, hogy "megint hová tűnt ez a büdös kölök" "necsináldmár, meragyonütlek, esküszöm, ha hazaérünk eldobom az összes k.va kisautót, és nézheted' monológoktól is megkíméled magadat, az idegszálaidat, és a többiek is megmaradhatnak abban a hitben, hogy TE, Bezzeganya, csodálatosan türelmes és fantasztikus anya vagy.

Szóval ő egy szobában mozgásfejleszt, eközben TE, kint imitálod az edzést.. illetve imitálnád, ha ez nem tűnne fel az oktatónak, és 1 kőtőjel 2 percenként nem hívná fel a figyelmedet, hogy mit hogy, és mit hogyan KELL jól csinálni... és mindeközben a hatodik 'aztak.va..besz.rok...' sóhaj után, még mindig igyekszel megtartani a méltóságod, és úgy edzeni, mintha ez lenne a nap fénypontja, és nem lesnéd titokban az órát, hogy mikor jár már le az időd, mert ez baromira fog fájni nemcsak holnap, hanem még egy hét múlva is. 

Időközben ki-ki hallatszik gyermeked boldog sikolya, és baromi égő lenne, ha Te eközben a fájdalomtól sikítoznál, úgyhogy türtőzteted magad, és csak néha morzsolsz el egy-egy könnycseppet. A helyzeten persze az sem segít, hogy Édesanyád, aki miután megtudta, hogy TE is jársz TRX-ezni boldogan (ÉRTED BOLDOGAN) meséli saját élményeit, miközben te pontosan emlékszel, hogy kiszenvedtél a kötélen.. legalább hatszor.. és  bizonytalanul válaszolod, hogy igen.. tényleg nagyon jó volt.. igen átmozgatott.. persze, hogyne... imádtam minden percét... (amúgy tényleg imádtad... edzés után a harmadik naptól, mert attól kezdve már pihepuhának érezted a laza kötőszövet állományt a tested körül, mikor már végre eljutottál káromkodás, és további nyögések nélkül egyik pontból a másikba)

Na szóval.. a gyermek boldog.. mindenki boldog. A terem tiszta és szép, a felszerelésről nem köszön vissza az előző egyén izzadságszaga, ami kifejezetten felemelő.. és edzés után remegő lábakkal, méltóságod utolsó morzsáit megőrizve igyekszel elvánszorogni az öltöző felé, hogy végre lerogyhass, de persze, a gyerek kirohan, örül, mert felpörgött, boldog, vidám... Együtt bementek a női öltözőbe.. (gyerek 5 éves.. nem pici baba már, de még nem is képes egyedül öltözni, hacsak nincs türelmed megvárni, míg az összes érdekes dolgot elmeséli hogy a tanító bácsival milyen sok szép és jó dolgot csináltak, és a keze és a szája persze nem mozog egyszerre) Úgyhogy lerogysz és csak néha néha van erőd felhördülni, hogy öltözz.. kérlek Életem, öltözz már... és ő csak mondja és mondja... mert tele van élménnyel, és ugyan Te is, de az már kész felnőtt tartalom, úgyhogy nem meséled Neki. 

Persze többen vagytok, kicsit most zsúfolt is lesz, ezért igyekszel láthatatlanná válni a kisfiaddal, és lehetőleg gyorsan elhagyni a terepet. Mire megszólal Ő:

- Ez egy női öltöző.. nem lehetne kimenni a kisfiúkkal, már nem tudok hova fordulni?? - mondja egy ereje teljében lévő hölgy, aki a következő csoportra jött.

Nem tudom Te hogy vagy vele, én általában hápogni kezdek, ha nagyon fel vagyok háborodva. Igen viccesen nézek ki, mert a számat kinyitom, becsukom, és többször belekezdek. Na ez pont ez az alkalom volt. A békesség kedvéért nem reagáltam, mert végeredményben igen hülyén nézett volna ki, hogy balhéba keveredem a gyerek előtt, és nem akartam megijeszteni, de bizony jött-egy s más a számra. De kiküldtem a gyereket, és mivel pont volt ismerős, aki kint vigyázott rá, amíg én felöltöztem, igyekeztem visszafogni magam, és nem válaszolni. Minden önuralmam is kellett hozzá (na jó nem.. egyszerűen annyira remegett kezem lábam, így edzés után, hogy ráébredtem, hogy a TRX gyakorlatilag a legjobb konfliktuskezelő dolog a világon, mert sem erőd, sem energiád reagálni a neked nem tetsző dolgokra. úgyhogy csak nézel, és hagyod és gyakorlod a elengedés művészetét, mert lehet kellemetlen volt neki a kisfiú jelenléte, de igyekeztem megérteni, elfogadni és elengedni.. nem sikerült.

De benne maradt azért na.. de én jófej ember vagyok.. én a probléma megoldására koncentrálok.

Tehát a "hölgy" aki meglehetős éllel rátapintott a lényegre, hogy az öltöző nem koedukált és az édesanyja nem tehet róla, hogy ennyire "közömbös" lett a társadalom más elemeivel szemben, és nem világított rá időben, hogy Ő nem jobb, és nem több más embernél. mert " minden ember egyenlőként
teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről
le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz,
valamint a jog a Boldogságra való törekvésre" (USA függetlenségi nyilatkozat VECSEKLŐY JÓZSEF  fordítása) de ne menjünk ennyire messze.. "„Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad" Forrás Emberi és Polgári Jogok igaz, ez francia.. Na szóval a lényeg érthető.. 

Ott állok a következő edzésen és nem tudom eldönteni a következőket:

1. 5 évesemmel menjek a férfi öltözőbe, mert ha edzés után összejövünk a "barátnőmmel" nem akarok benne újra rossz élményeket kelteni... de azt hiszem villámgyorsan kiutálnának, tekintve, hogy nem rendelkezem adoniszi hajlatokkal. Ellentétben a fiatalemberekkel, és bár én szívesen nézegetném az étlapot, na de mégis csak férjes asszony vagyok, a fene vigye el!

2.  5 évesemet egyedül engedem a férfi öltözőbe, és kint imádkozom, reménykedem, hogy még ma el tudunk indulni haza, néha beordítok, hogy kész vagy már Kisfiam, és teszem ezt mindannak fényében, hogy egy nőtársam kiutált Minket a női ötlözöből.

3. 5 évesemet hagyom kint öltözni, én villámgyorsan öltözök bent, és reménykedem, hogy amíg én szem elől veszítettem a gyerek a. nem tör össze semmit b. nem dől rá semmi c. nem történik baja, d. a nagy csönd csak véletlen.

4. én is kint öltözök, a másik kinti szobában reckírozva annak a lehetőségét, hogy valaki benyit, és olyat lát amitől elmegy a kedve az élettől, evéstől, létezéstől.. én már megszoktam.. mást nem akarok sokkolni a látvánnyal

5.  5 évesemmel felhagyunk az edzéssel, és várunk míg tud egyedül ötltözni, és megkíméljük magunkat a további atrocitásoktól..... ez nem megoldás semmiképpen nem fosztom meg magam ettől az élménytől... szóval töröl töröl.

Míg ezen gondolkodtam, elméláztam azon, hogy mit is lehetett volna frappánsan válaszolni, de mivel semmi nem jutott eszembe a következő alkalomkor a harmadik verziót találtam a legjobban kivitelezhetően, és jól is tettem, mert a hölgy épp az öltözőben folytatott csevejt a többiekkel, és hatalmas türelmetlen sóhajjal nyugtázta a bejövetelemet, gyerek nélkül.

Gyorsan fal felé fordultam hát, és igyekeztem olyan gyorsan öltözni, pakolni ahogy csak lehet, de eközben olyan információt kaptam, amitől már MINDEN világos lett. DIPLOMÁS.. .. hoppá... A külön emberfaj, aki sem toleranciával, sem empátiával nem rendelkezik a nála alacsonyabb iskolákkal rendelkező lények felé. (tisztelet a kivételnek)

Mert bizony, eddigi tapasztalataim alapján a diplomával az emberekbe beleoltanak egy olyan SZUPEREGO-t ami nem teszi lehetővé, hogy a fenti képességeket a társadalom többi rétegével szemben alkalmazzák. 

És már nem tudtam mást. Magamban mosolyogtam, és mivel semmi frappáns nem jutott eszembe már, kifutottam a gyerekhez, és foglalkoztam azzal, ami igazán lényeges... a gyerekkel, magammal, és azzal a lehetőséggel, hogy jövő héten újra jöhetek, és próbára tehetem gyerekem önállóságát... HÁT NEM NAGY AJÁNDÉK? Az élet szép!

Történt pedig, hogy mivel már egy-másfél éve akár kéthavonta egyszer is eljutottam futni, úgy éreztem, hogy már elég gyakorlott és jól kondícionált vagyok ahhoz, hogy belépjek a tapasztalt futók körébe, és elhagyjam a biztonságos pályát... TEREPRE megyek.. 

Előzőleg jól körbesétáltam a kiválasztott helyet családostul és mivel annyira tudtam azonosulni a természet lágy ölén kocogó fiatalokkal, hogy úgy éreztem, én ide születtem ezt kell csinálnom.. igen.. akkor még nem tudtam...

Felhúztam hát cuki futógatyám (lidlből szereztem, háromezerötér.. agyonhasznált futócipőm. lidliből ötezerötér'meg még pár ruhadarabot)  és elautóztam a hegytetőig, ahol kényelmesen, szép környezetben futhatok.. Néhány bemelegítő gyakorlat után már világosan éreztem, hogy lehet, hogy ez mégsem az én pályám.. mondjuk ehhez hozzájárult, hogy miközben igen szexisnek gondolva magam félelmetes nyögések közben próbáltam elérni a bokám, egy autós rámdudált, és megkért, hogy fáradjak már le az útról, és bármit is csinálok azt folytassam az út szélén.. igazat kellett adjak neki.. Szóval már az út szélén próbáltam a ívben meghajolni, majd mikor ez nem ment betonkeménységűre merevedett gerincoszlopom miatt, a lábaimat nyújtottam..... de mikor már harmadszor űltem seggre a csúszós avar miatt, úgy döntöttem, hogy bemelegítés gyanánt megteszi a laza séta a Rotary sétányig. Eközben felhívtam barátnőmet, és igyekeztem lokalizálni magam, hogy hol és mikor fogok futni, és ha eltévedek, akkor hol kell keresni. Ő készségesen jegyzetelt és nem röhögött hangosan. Beállítottam az applikációt is, hogy pontosan mérje a távot, gyorsaságot időt.. vérprofinak éreztem hát magam.. teljesen jogosan.

Az első kocogó lépések után még próbáltam magamba szívni a látványt, szagokat illatokat.. egészen jó futónak éreztem magam... majd miután felálltam és leporoltam magam lopva körbepillantottam és megnyugodtam, hogy senki sem látta ahogy átestem a keresztbe fekvő faágon. Örültem.

Lelkesedésem nem lankadt... ezután már nagyon koncentrálva kocogtam tovább ügyet sem vetve sajgó térdemre. Nagylelkűen hagytam, hogy leelőzzön néhány síbotos ,síléc nélküli nyugdíjjas, magamban mosolyogva, hogy milyen jó kondícióban vannak.... és mosolyogtam egészen addig amíg a k.csög applikáció nem szólt be angolul természetesen, hogy az edzés fel van függesztve... nem baj, akkor gyorsítani kell... egész jól is haladtam.. néha sikerült visszaelőzni az addig előttem folyamatosan jó ütemben haladó nyugdíjasokat, és miközben koncentráltam a lábamra, nyugdíjasokra, és az útra is, a telefon angolul közölte a kalória számot.. legalábbis ennyit értettem meg a fantasztikus angol tudásommal.. Háromszáz valamennyi.. magamban gratuláltam és már le is álltam volna ha közben rá nem pillantok a mobil kijelzőjére és rá nem döbbenek hogy ez nem az amennyit eddig ledolgoztam, hanem ami még hátra van a célig....

No nem baj, nem baj..  kárpótol a csodás látvány, haladtam tovább, magam mögött hagytam a kitartó nyugdíjasokat és lépteim egyre nehezebbek lettek, tüdőm sípolt, arcomról folyt a veríték, és sajnos a hátam közepétől is elindult valami lefelé, reméltem hogy semmiféle állat... Nem az volt.

Mikor már úgy döntöttem viszonylag hosszú időtartalmú kocogás után, hogy végre sétálok, ráértem elmerülni a természet szépségeibe, és bizony el is érzékenyedtem. Gondoltam, mivel senki nem látja lövök egy alkalmas szelfit, és ehhez kiválasztottam egy méretes tuskót. Bár megmondom őszintén picit szégyelltem a dolgot, mivel nem akartam azonosulni a magukat nyolcfelől fotózó, azt félpercenként posztoló plázaszökevényekkel.. de legalább nem látja senki. Felmásztam hát a ferde tuskóra.. alig hatszor kellet próbálkozzak, és mikor már stabilan álltam ráébredtem, hogy rosszfelé nézek, mert bár én az alant elterülő tájat akartam magam mögött megörökíteni, de baromira a másik oldalra nézek.. A látványt el tudod képzelni: amikor úgy érzed minden mozdulat fáj, mert annyira kell pisilned, és a combjaidat merev görcsben összeszorítva pipiskedve mész a megváltás felé, úgy, hogy közben csak a vádlid mozog térdedtől lefelé természetesselesen kacsamód.. na ezt én végrehajtottam egy darab ferdén fűrészelt ingatag tuskón, úgy hogy alig két-három centinként értem el a 180 fokos fordulatot egyik kezemben a telefonnal egyensúlyozva a másik kezemet eltartva magamtól jó messzire, hogy ha már esek, legalább azt az arcom elé tudjam tenni és ne pofára essek. Mire megfordultam arcomon a fotóra szánt mosoly nem volt őszinte, lábam remegett, a tuskó is alattam, ami a tetejébe a harmattól még picit nedves is volt, és mivel a futócipőm tapadását nem arra tervezték, hogy bolondként túskókra másszak, hát csúszott is rendesen. Igyekeztem hát a Szelfivel.. de legalább a kutya sem jár erre... Lővöm hát a profilképnek szántat, de mire a megnyomtam volna a gombot felfedeztem hogy az addig üres ösvényen ahol csak néha-néha járnak eberek, egy cirka 50 tagból álló természetjáró turistacsoport halad el mellettem az apró ösvényen és méltatlankodva, ugyanazzal a lesajnálással veszik tudomásul a mutatványom, és azonosítanak az általam annyira megvetett emberfajjal.. Kecsesnek szánt huppanással értem földet, és méltóságom utolsó morzsáival, szemem lesütve folytattam utam hát, és ha már lúd legyen kövér alapon a fülembe bedugtam a fülhallgatót és úgy döntöttem inkább kocogok tovább a hangos zenére, és igyekszem elfeledni az előbb megélt megaláztatást... 

Már egész jól belejöttem, néha még tánclépéseket is tettem az erdő magányában. Namármost.. érted... a fülhallgatóban a zene szólt, és úgy éreztem tényleg magam vagyok.. teljesen jogos volt, hát, hogy helyből két métert jobbra elugrottam mikor egy öt-hat férfiból álló tájfutó csapat felbukkant mögöttem és halkan rámüvöltöttek, hogy menjek már odébb, mert kábé elfoglalom az egész ösvényt. Kitéptem hát a fülemből a fülhallgatót, és mikor már elfutottak mellettem halkan meg is jegyezték, hogy igen, ők ezért nem szoktak zenét hallgatni.. mondjuk ők csapatban járnak, és az is igaz, hogy ők nem csak lötyögni voltak az erdőbe...

Na ez volt az a pont, ahol úgy döntöttem föladom és laza sétára fogom magam... de legalább nem tévedtem el.. gondoltam én, és hatalmas önuralmat gyakorolva magamra ellenálltam a késztetésnek, hogy letérjek az előre kiejlezett útról.

Mire visszaértem az autóhoz már a légzésem nyugodt volt, a lábamba visszatért az erő már csak a levezető nyújtás hiányzott, amit sikeresen kiviteleztem az autó oldalához simulva erőtlenül. Ekkor a telefonomon lévő applikáció gratulált, és közölte, hogy elértem a kívánt cél felét..

Felét.. kiköptem a tüdőm, lábam remeg, hajam lucskos, hülyét csináltam magamból gyakorlott természetjárók előtt... és ő arról beszél, hogy a felét teljesítettem... nem baj.. lőttem még egy szelfit, indítottam és úgy döntöttem legközelebb másik applikációval fogok futni.. az edzőteremben... egyedül... símaszkban.... 

.. Mert szeretem. Illetve szeretném, ha nem lenne olyan k.va nehéz. Mivel rágondolok a fehér kenyér ropogós héjára és a nyál összefut a számban, és már nyúlok is a lilahagymáért, és a hozzá remekül passzoló light zsírért, természetesen kizárólag a házi változatban. 

De mint tudjuk a jó nem tart örökké, és midőn az egyik vérvizsgálat kapcsán szembesülnöm kellett azzal, hogy bizony bizony a fenti vacsora kombináció nem képezi szerves részét semmiféle reform étrendnek, és valahogy, de nagyon össze kéne kapnom magam. Hát úgy döntöttem, hogy most Istenuccse... de én változni fogok. Mit nekem Nóbi updét, mint nekem mnidenféle szutyok. Elindulok magam feje után, mert hát tanút vónék, vagy mifene.

Az első nekiugrásomra regisztráltam kb. hat féle különböző fogyis csoportba, ahol erőt gyűjtve figyeltem ennek-annak fogyását, és konstatáltam, hogy én nem voltam ennyire elhízva, és nem leszek ennyire lefogyva sem. Mert bizony, ők lefogytak. Igen hirtelen, és igen látványosan, igen szépre. Nézegettem is a különböző praktikákat, amiket javasoltak ,de bizony kezdeti lelkesedésem hamar elpárolgott midőn feltűnt, hogy a fogyimarketing igen-igen nagy biznissz, és bármit bármikor megkaphatok, ha rendelkezek a hozzá feltétlen szükséges HETI 30-40.000 ft-al. Na odasenki, majd én, majd én...!

A második nekifutás sem volt sikeresebb... miután félórácskát eltöltöttem a szekrényben azzal a szent céllal, hogy megfelelő ruhát választok magamnak, és végre már a sírásom is abbamaradt, hogy a nagynak szánt edzőnadrág is megáll a nem létező s.ggemen, és az Istennek sem akar feljönni a 10-15 kg császárszalonnára a hasamon, (mer' miért is lennék én gyönyörű-szép hatalmas kufferral megáldva.. én a KIZÁRÓLAG a hasamra hízok, és a hátamra, nameg a felkaromra... jaa. és tokára, de oda hála Istennek keveset.. ) hát férjem nadrágját és pólóját voltam kénytelen összeválogatni menő szerelés gyanánt. (Igen.. a férjemét... csak ő 40 cm el magasabb, és legutóbb mikor a súlyról beszélgettünk, elárulta, hogy lassan már csak 100 kg.. igen, igen... hozzátettem neki, hogy lassan én is, de ki tudja miért erre ő nem mert reagálni semmit) 

Szóval beléptem a konditerembe és azonnal éreztem, hogy EZ nem az én világom. Merthogy az hagyján, hogy mikor beléptem, ráébredtem, hogy a legtöbb tagon lévő edző fölső annyiba kerül mint az egész gardróbszekrényem tartalma együttesen, szekrénnyel együtt, és talán még azzal is ki tudtam volna békülni, hogy utcára néző üvegfallal vették körül az egész termet, de az már sok volt, hogy a futópad egyenesen a város legfinomabb gyros-át áruló gyorséttermére nézett.. Érted... a futópad... mondanom sem kell, hogy nem lettem hosszú életű ebben a konditerembe, mert tőlem nem megszokott gyorsasággal számoltam ki egy gyros kalóriatartalmát, és ahogy lefutottam a megfelelő időt, kikapcsoltam a gépet, s szinte búcsút sem intve kocogtam le.. természetesen wellness gyrosért.. mert nem kértem hozzá sült krumplit... 

(eközben ki tudja miért az összes fogyiscsoportból kizártak.. mondjuk nem tudom miért fájt nekik, hogy megosztottam velük a fényképet, ahogy a zsír folyik végig az arcomon a veríték helyett)

De a vérvizsgálat nem tévedett... valamit változtatni kell... mindegy mit bármit.. .de valamit biztosan.. mert ennek már a fele sem tréfa, és bizony 32 évesen igen hülyén néz ki mikor állok a háziorvossal szemben és igyekszem meggyőzően mondani, hogy nem.. tényleg nem ettem semmi hízlalót.. fogalmam sincs mi az a folt a fölsőmön, és a hamburger a táskámban a véletlen műve.. a szomszédnak viszem.. igen.. Neki.. csak beleharaptam.. hát ellenőrizni kellett, hogy jó-e még.. vagy mivan..

Na mármost... utoljára.. mondom én nekifutok, most még... nem jöttek be a fogyicsodák, nem jött be az edzőterem.. és mikor már felrémlett előttem a kép, ahogy utolsó kövér emberként ujjal mutogatnak rám, és már talán bele is nyugodtam abba, hogy legalább biztos megélhetési forrásom lesz, akkor eszembe jutott az igazán nagy csoda.. a google..

Merthogy tudtam hogy mivel van bajom.. a cukorral, szénhidráttal és zsírral.. DE NEM FOGNAK KI RAJTAM!!!! Mert én okos vagyok, és művelt, főleg, ha net van a közelemben, akkor pláne... 

Szóval felkutattam a cukorbetegeknek szánt oldalakat, és némi kutatómunka után ráébredtem, hogy bizony minden ételnek van alternatívája.. csak türelem kell... TÜRELEM!!! 

Namármost a lelkesedésem hullámait meglovagolva el is csapattam a hipermarketbe, és vetettem bele magam a vásárlásba.. .. Mert azt eddig is sejtettem, hogy valahol van ebben a boltban valami, ami olyasmi amit én szeretnék, de egyelőre sem megfogalmazni nem tudtam, sem elmondani, ígyhát miután az egyik megfáradt eladónak leírtam, hogy mit keresek, ő nagyon kedvesen egy pszichiátert javasolt, és némi nyugtatót, de én tántoríthatatlan voltam. Némi daccal párosított sértődöttséggel hát, magam indultam a kérdéses termékek felkutatásában.

Döbbenten fedeztem fel a magamban csak "mentesnek" nevezett polcrengeteget... Miután álltam vagy fél órát és próbáltam feldolgozni a látottakat válogatni kezdtem... és megtaláltam... Első lépésnek a lisztet fogom lecserélni, és majdnem felsikítottam örömömben mikor megláttam a csomagolást.. Hát egy zseni vagyok... mert volt ilyen is, és volt olyan is, de eeeeez.. ez maga a tökély.. Szénhidrátcsökkentett csodaszer, aminek hatására holnap már alig leszek negyven kiló.. és bár nem is egy olcsó, de hát mégis.. EKKORA méretben árulnak, hát tényleg tényleg fantasztikusan jól választottam.

Be is pakoltam, és kissé lesajnálóan nézegettem a polcok között még mindig válogató hölgyeket.. Igen igen.. holnap már alig leszek negyven kiló.. 

Aztán hazaérve elővettem a csomagot, és kibontottam... 

Nos.. a kép nem hazudik a fénykép készítésekor az eredeti csomagoláshoz nem nyúltam hozzá... de rájöttem miért volt mindez.. NA nem azért, hogy engem az életmódváltót átverjenek.. kicsit sem.. és azért sem biztosan mert a nagyobb csomagolás miatt az első hülye megveszi az alig több mint félkilós lisztet a kilós liszt áráért... hanem azért, mert ha már megvetted ezt a nagy dobozt ennek a kicsi lisztnek az áráért, ha már a liszt elfogyott még bőven tudsz sütni a dobozzal... Igen igen... NA ENGEM nem tudnak átverni.. rájöttem erre is!!! 

Én, mint a hozzám hasonló Anyák többsége, a napom nagy részét azzal töltöm, hogy apró rabló-pandúrosdit játszok a gyerek, ilyen-olyan játékaival, amit természetesen nem talál, és rajtam keres, csakúgy, mint férjem a legkülönbözőbb szerszámokkal, amiket én állítólag elpakoltam. De nem.. nem mert azt sem tudom, hogy néz ki, sőt, legtöbbször arra sem emlékszem, hogy fogtam ilyesmit a kezembe.  (Ha igen, következetesen tagadok)

Eme játék alatt gyakran felsóhajtok, és arra gondolok, mi lehet az, amivel jobb, több élményt adhatok a csemetémnek, és legfőképpen mi az, amivel lefárasztom annyira, hogy a hétvégi délutáni alváskor én is elfekhessek mellé, és csendben alhassak én is nyálkifolyatva, ebéd után, altatásra hivatkozva, úgy hogy lehetőleg Ő aludjon el előbb, és ne én, ahogy rendszerint lenni szokott.

Ezen a hétvégén a Nevelési Központban megtartott Légvárvilágra esett a választásunk, mert tapasztaltam már, hogy bármikor amikor mentünk hatalmas élmény volt a gyermeknek, és láss csodát, az alvással sem volt gond utána. "Végre én is pihenni fogok" felkiáltással tehát célkeresztbe is vettem az említett rendezvényt, és elkövettem azt a súlyos hibát, hogy ezt a tényt megemlítettem cseppemnek is, aki naponta alig hatvan-hetvenszer győződött meg a tényről, hogy még mindig áll a légváras buli ténye. Lelki szemeim előtt megjelent hát a kép, ahogy üdvözült arccal leülök egy padra olvasgatok és néha-néha nézem, ahogy gyermekem fel alá ugrál a légváron hatalmas mosollyal arcán, és mindenki boldog, és elégedett.

Na persze, amikor ezt az eseményt kinéztem, még nem tudtam, hogy minden hónapnak AZ a gyötrelmes napja, AZ, amikor felkelni sincs energiám, és legszívesebben szűkölve összegömbölyödve a takaró alatt vinnyognék AZ a nap, pont ezen a csodálatosak ígérkező szombat reggelre esik. Úgyhogy miközben csemetém ragyogó arccal és hatalmas bombát ugorva lelkesen üdvözölte a reggeli napsütést, és fájdalmasan sokszor ismételte a légvár, és világ szavakat, én eközben könnyeimet nyelve vánszorogtam szinte négykézláb a fürdőszoba felé, megnyugvást, felfrissülést, és jó nagy adag fájdalomcsillapítót keresve.

Ez azonban a gyereket nem nyugtatta meg, úgyhogy magamban csendben reméltem, hogy a lágy kapszula kifejti a reklámban ígért hatást, és sugárzóan szép leszek, és jóképű, alig borostás férjem pulóverrel a vállán, lazán, elegánsan és sportosan egyszerre invitál a lehulló falevelek közé az őszi napsütésbe.. vagy ez nem is az a reklám volt? Na mindegy.. csak hasson, k.va gyorsan, és azonnal.

Míg a kávémat kortyolgattam, és összepakoltam a váltóruhát, cipőt, és eldöntöttem, hogy akármilyen ramatyul érzem magam, ma IGAZÁN nőiesnek kell lennem, és mire felöltöztem, legalább félig keltettem olyan hatást, mintha normális asszony volnék. ALIG két három fenyegetés, hogy "meglátod, de komolyan mondom, ha nem öltözöl fel, nem megyünk sehova" vagy "ha nem húzod fel azt a zoknit azonnal, nem lesz sem légvár, sem ebéd, sem mese SOHA az életben" után végre a gyermek is készen állt, meginterjuvoltam férjemet, hogy velünk tart-e remek mulatságban, de ő ma a házitündér szerepére szavazott, úgyhogy beültünk a kocsiba és nyakunkba vettük a várost. 

Mire odaértünk az első szakasz első gyermek hadserege már bent ugrált, nem kis zsúfoltságot eredményezve, úgyhogy megfontoltan újra az egész napos belépő mellett döntöttem, tisztában léve azzal, hogy ha csimotámat idő előtt akarnám elrángatni akkor nemhogy családi béke, sem megnyugvásom nem lenne, de még a szentelt vizet is leszedné rólam a zokogása.. persze teljesen jogosan.

Csepp magassarkú topánomra hát felhúztam a kék védőizét, és csendesen magamban megjegyeztem, hogy a fene essen az ostoba viselkedésembe, hogy pont MA akartam nőies lenni a szokásos szakadt szabadidős szerelés helyett.

Eme gondolat tovább erősödött bennem, mikor csepp gyermekem felfedezte, hogy ma is mennyi csodás légvárat hoztak, és alig tízpercen belűl az összeset ki is próbáltuk, Ő elől, én lóhalálában utána, vállamon a táska, és a strapabíró vászon szatyrom, amibe az ellátmány került, na meg az alig fél tonányi ruha, minden esetre (és IGEN a fürdőköpeny is kellett... mert ki tudja mi vár ránk itt még ma)  és itt már elgondolkodtam azon, hogy bizony vissza kéne adnom az összes bizonyítványomat, mert a másfél literes üditő baromira húzta a vállam, csak én vagyok ekkora barom, hogy ekkorát veszek, és ha volna személyi edzőm, akkor most biztos kirúgnám, mert az alig fél-fél perces pihenők alatt, nemhogy levegőt nem kaptam, de a lábaim remegtek, a hajam égnek állt oxigén után imádkozva, kezem pedig már önálló életre kelve kereste a támasztékot, a folyamatosan izgő mozgó rugalmas várak támasztékában. 

Az első félóra után azonban csemetém megállt, és enni kért.... én csendben elrángattam egy padig, fáradtan lerogytam, és kipakoltam a fél tonnányi ruhát, kabátokat, mert TERMÉSZETESEN az üditő, és a nasi legalul volt. ÉRTED ... legalul.. mikor pontosan emlékszem azt vettem meg utoljára. Na mindegy. Miután több Hádán nevelkedett fiatalasszonyt elhessegettem, hogy nem-nem árulok, csak ezek a feltétlenül szükséges váltócuccaink- és végre kiscsávó is jóllakott, ivott, akkor eme szatyrot beszorítottam egy pad és a  légvár közé, és immár megkönnyebbülve gyakoroltam a kocogást magassarkúban.. mondanom sem kell elég jól csináltam. Kettőnél többször nem ment ki a bokám, a térdem is megmaradt, de sajnos az úszogumim is. No nem baj.

Aztán felfedezte a gyerek A KUKACOT... na ez az igazán érdekes légvár. Képzelj el egy U alakban elhelyezett kukacra hasonlító légvárat, amin a megszokottól eltérően nem ugrálsz, hanem bebújhatsz. Amorf módon az orrán át, végighaladsz a tápcsatortán, és a fenekén keresztül távozol, ami kicsit arra hajaz, mint ahogy egy gyermek születik. Esküszöm hatalmas önuralmat kellett gyakoroljak, hogy ne rángassam el az összes gyereket, és fedezzem fel ÉN ezt a csodás légvárat, merthogy baromira izgatott, hogy mi a franc lehet odabent, sajnos belátni csak néhány ablakon keresztül lehet, ami nem mutat eleget. Miután gondosan mérlegeltem, hogy vajon mennyire összeegyeztethető a tény, hogy Anya, és felnőtt vagyok azzal, hogy bemászok a légvárba, és végig kúszom-mászom rajta, rá kellett ébredjek, hogy nem nagyon. Úgyhogy nem lett más doglom, csak álltam, és néha vártam, hogy csimotám megszülessen a kukac fenekén át, egy rá jellemző sikoly. üvöltés, vagy ilyesmi keretében. És ő megszületett, mindannyiszor, mindenekelőtt boldogabban, mint fáradtan. 

Pár óra múlva sem ment ez másképp, max annyival, hogy néha-néha átmentünk másik nagy légvárhoz, amin lecsúszhat, mászhat, kalózt legyűrhet, és természetesen ekkorra már az arcfestése rég a múlté volt és áldottam az eszemet, hogy csináltam fényképet, mert így bizonyítható, hogy nem én vertem össze a gyereket, hanem ez a kalózarc utolsó maradványa, és a lufikard a kezemben nem a véletlen műve, és véletlen sem az enyém, hiába fenyítek meg vele egy-egy felbukkanó ismerőst, barátot, csemetét.

Nekem ez a pár óra azonban elég volt ahhoz, hogy bár a fájdalomcsillapító hatott, de a hatása is lassan kezdett múlni, és már átkoztam magam a soportosan elegáns öltözetemért, és elhatároztam, hogy EZ a magassarkú tényleg IGAZÁN nekem való, merthogy nem fájt benne a lábam. Egyetlen bánatom ekkor a telefonom volt, aki még jelezte, hogy van pár percem az aktív mozgáshoz, hogy meglegyen a napi keret, és hogy húzzak bele. Komolyan elgondolkodtam, hogy belehúzok.. lehúzom a wc-n, mert nekem aztán ne dumáljon.

Minden összevetve majdnem négy órai légvárazás után, mégis jó ötletnek tűnt a másfél literes üditő, négy banán, és keksz, mert bizony elfogyott, és én már csöndesen lerogytam egy padra, ahol szemmel tarthattam azt a három légvárat, amire a kör leszűkűlt, a kukacot, a nagy libikókás légvárat, és a gigacsuszdás légvárat. Eközben alig kétszer pánikoltam be és rohantam végig a termen keresve gyermeket, és megtalálva a kezdeti pontnál. Mosolyogva fedeztem fel ekkora  tömegben pár hasonlóan megviselt arcot, akik még az elején mosolyogva, önelégülten fényképezgették a csemetéket, és készítettek hatezer darab videót a ZARANYOS ugrálásáról, csúszásáról, és most hasonlóan ramaty állapotban rogytak egy-egy padon, és várták a megváltó kongást, hogy vége a légvárazásnak, és indulhatnak haza, miközben a csemetéik ugyanolyan lelkesedéssel ugráltak, csúsztak másztak.

Végül ÖT órás légvárazás lett az, ami után gyermekemet el tudtam hozni sírás-rívás nélkül. ÖT óra volt az életemből, és nem is volt baj, hogy ott voltam, mert mindent összevetve fenomenális élmény volt megint, mert látni a kis arcát, a mosolyát, látni a boldogságát, na EZ az amiért mégis megérte minden!

Namármost.. Életem párja, erősebbik felem elkényeztetett. Eleddig, hacsak elnyaffantottam magam, hogy Drágám, nem jó ez, vagy nem jó az, ő elővett valami általam nem beazonosítható célszerszámot és 1 kötőjel 1,5 éven  belül megjavított, megszerelte, lecserélte. 

De ahogy az lenni szokott, a jó nem tart örökké, úgyhogy elfoglalt férjem mellett úgy döntöttem a sarkamra állok. Mondjuk ebben igen nagy szerepe volt, annak, hogy vizes szerelvényeink, mintha összeesküdtek volna ellenünk  romlottak, miszerint, a felső zuhanyzót már jó két éve magasnyomású hátmasszírozóként is bérbe adhattuk volna, mert a zuhanyfej odalett, három wc-ből már csak egy képes üzembiztosan teljesíteni feladatait, és a konyhai mosogató is időnként lelövi magáról a csaptelepet, és gejzírrel teríti be a konyhát, aminek én annyira nem örülök, gyerekem viszont hangos, gyöngyöző kacajjal üdvözli a nem várt látványosságot, és a vízben úszó bútorokat. Mire felnéztem ő már hozta a távírányítós hajóját, és aranyosan eljátszott a patakokban kiömlő vízen. 

Na ez már nem állapot. Álltam sarkamra, illetve álltam volna, ha a macskám nem épp akkor döntött volna úgy, hogy az áradás elől a fejemen keres menedéket, így azonban lassan és óvatosan emelkedtem fel, és megszületett benne ma döntés. Asszony leszek, erős asszony.. legelőször is lerakom a macskát... de legalábbis megpróbálom... .. na jó a macska független az erőtől. 

Első elhatározásomban rászóltam erősebbik felemre, hogy NA.. ez márpedig nem állapot. Ő ezzel egyetértett és lelkem megnyugtatva helyeselt. Meg fogja csinálni... Csak most el kell mennie az egyik ismerőshöz, ott csinál tetőt, és aztán kiugrik ide, megcsinálja ennek azt, amannak azt.. hisz megígérte.

Meg-meg.. értem én.. NA majd én megmutatom.. Erősen összeszedve teljes női harci eszköztáramat a következőhöz folyamodtam. Bementem a legelső mindenféle árucikket forgalmazó áruházba, és megvettem kettő, azaz kettő darab zuhanyfejet. Nem a legdrágábbat. Feltételeztem ezen életem párja annyira-annyira megbántódik, hogy rögtön kedves-butácska felesége megmentésére siet, hiszen átvágtak, átvertek... igen.. most használjuk azokat a zuhanyfejeket, mert vesztemre kicseréltem.. kicsit sípol ugyan, de legalább a szomszédok is hallják, hogy szoktunk fürdeni... Mindegy.. két évig fürödtem EGY magasnyomású zuhanyvéggel, ez már ahhoz képest kánaán. 

Na jó, de a konyhával valamit tenni kell. Beláttam vesztettem, úgyhogy egy héten keresztül minden nap elmentem a szerelvénybolt előtt, és bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy belátogassak. Mert az én JÓ és Igazságos férjem kioktatott, hogy hova kell mennem, mit kell vennem, hogy kell kinézzen. úgy éreztem, nincs mit tenni, úgy látszik a férjem tényleg megoldottnak látja a problémát.. hát nekem kell megcsinálnom. 

Döntöttem. NEM abba a szerelvényboltba mentem, ahova ő küldött, teljesen másik nagyobb áruház felé vettem az irányt. Nagy levegővel, hónom alatt piros táskámmal léptem be az áruházba, ahol céltudatosan beálltam az egyik kék ruhás ember mellé. 

- Jó napot kívánok! -szóltam bátran, és eszeveszetten büszke voltam profizmusomra- Vásárolni szeretnék! 

A férfi először döbbenten végigmért, majd megvakarta kissé kopaszodó fejét.

- Tőlem? - kérdezte tapogatózva.

- Igen, miért baj? - 

- Éppenséggel nem, de jobban tenné, ha egy eladóval próbálkozna! - terelt a helyes ösvényre elnézően, de nem kicsit lenézően- Irodisták..- mormogta bajsza alatt, majd beállt az egyik pénztárhoz és megvásárolt valamit, amiről fogalmam sincs, hogy mi.

Ekkor fedeztem fel, az előbb még csendben figyelő, de ekkora már kitörő kacagását leplező pult mögötti fiatalembert.

Teljesen megsemmisülve poroszkáltam én is oda, méltóságom megőrizve, teljes szakmaisággal a következő mondatot ejtettem ki.

- Csapra szeretnék ilyen pöcköt- miközben gesztikuláltam és próbáltam elmutatni, hogy hogy néz ki.

-Pöcköt?- a fiatalember nem lepődött meg, igazán, és nem kevés rátermettségről tett tanúbizonyságot amikor így kérdezett vissza- és egy lyuka van annak a pöcöknek, vagy kettő.

- Egy- feleltem határozottan, és éreztem, hogy lehet szakmát tévesztettem. Igen, ezentúl vízvezetékszerelő leszek, és bármikor bármiféle csapot meg fogok szerelni, pöcköket veszek, és rakok fel, a nemtudommikkel... - pöcök, ez a hivatalos megnevezése? - kérdeztem vissza jó diák módjára

-Megesik- 

Ekkor komótosan elsétált, és hozott valamit, ami leginkább egy mosolygó arcocskára hasonlított..- 

- Nem ez- feleltem elkeseredetten, de ekkor felfedeztem a pulton mosolygó csaptelepek sokaságát -Ilyen kell-Mutattam határozottan azt remélve, hogy nem fogja megkérdezni, hogy mekkora méretben, mert esküszöm akkor kirohantam volna, mint Zrínyi és soha többé a bolt felé sem nézek.

Na most.. A fiatalember kivette, bevitte, megtette amit meg kell, és átirányított a kolléganőjéhez, ahol kifizettem, és ha már itt vagyok, akkor még egyszer visszafordultam és kértem az egyetlen dolgot az első fiatalembertől, amit már többször hallottam, és vélhetőleg nagy szükségünk volna rá a wc-tartályokhoz. Sarokszelep. Olyan titokzatosan ízlelgettem ezt a szakmai szót, hogy a fiatalember nem kezdett el hangosan röhögni ismételten. 

-Aha... sarokszelep.. és mekkora- feltehetőleg ekkor nagyon ostoba arcot vághattam, mert nem várt választ, folytatta- tehát.. milyen a tartály, lehúzod.- mutogatta, ahgy én előbb a csaptelepet- vagy megnyomod.

- megnyomod- mutattam engedelmesen.- és kettőt kérek belőle.

Emígy tehát, kissé zavarban ugyan, de annál nagyobb lelkesedéssel távoztam otthonom felé, ahol még le sem tettem a cuccaimat előkaptam szerzeményeimet, és ahogy más örül egy PRADA táskának, olyan örömmel, szeretettel bontottam fel a  csomagot, és tekertem le az előző szerelvényt és tettem fel a konyhai csapot a helyére, és nézegettem büszkén, hogy igen, igen megcsináltam, és nem csöpög, nem folyik, és gejzír sincs! 

Ó be idillikus, Ó be szép, Ó be gyönyörű vidék... mondanám, ha épp nem öt felé lenne az idő hajnalban SZOMBATON, és az a kósza hattyú, nem nézne bolondnak engem, amiért igazából nem is okolhatom, mert ki az a bolond, aki hajnalban ilyenkor itt... Én... igen... tényleg... Én vagyok.. 

Zalakaros... régóta vágyam eljutni az ország eme elrejtett pontjára, felfedezni az örömeit, buja szépségét, elbújni kettesben a világ, és az ötéves szeme elől. Nyár elején kinéztem az utat, egy barátságos családi szálloda kínálatából lőttem, és repesve nyomtam meg az utalás gombot azt remélve, hogy olyan csodás romantikus hétvégében lesz részünk, amilyen csak keveseknek adatik meg.. Keveseknek... mi a többség voltunk.. megint.

Az egész ott kezdődött, hogy bár lenyomtam az entert, megörültem a foglalásnak, és kósza indiántáncom alatt mint ahogy az őszi levél elhagyja a biztonságot adó faágat, hát elhagyott engem is a következő gondolat, hogy foglalni kell.. nem elég utalni.

Szóval csokibarnán visszaérve a tengerpartól elpihegve, kábán még a sok D vitamintól, riadtan fedeztem fel a szálloda sürgető e-mailjét, hogy tulajdonképpen várják a pontos időpontot.. hát gyorsan foglaltam. Ismét megnyugodtam, és végre ismét a pihegésnek szentelhettem magam, elnyúlva a kanapén és várva, hogy a huszadik rend mosás lejárjon.. Lejárt.. teregettem, és ismét a robotban élhettem ki magamat, biztosra véve, hogy szeptemberben, már vörös szőnyeget fognak teregetni elénk, és pezsgővel várnak a jacuzziban. Nem tették.. Sőt.. írtak, hogy örülnek, tényleg boldogok, de nem néznék-e másik időpontot.. kábé egy hónappal később.. Nem.. nem néztem.. Miután hosszas e-mail váltások után egyeztettünk, sikerült egy lakosztályt foglalni, picit drágábban ugyan, de csak egy héttel a kitűzött időpont után.. Bassz.. nem baj, nem baj.. szeretjük a szeptember végi hangulot. 

Tehát lezsíroztam Kiscsávó felvigyázását, szabadságot, és már semmi mást nem kellett tennem, mint örömmel várni a csodaszép reggelt hogy indulhassunk..

Aztán a mindigharcrakész nagymama sajnos beteg lett, úgyhogy rövid egyeztetés után, újabb párezerért, elvihetjük őt is egyezkedés kezdődött. Elvihetjük, örülnek.. 

EZAZ.. mondtam én, és immár TÉNYLEG felszabadultan vártam az időpontot.. ami előtt Kiscsávónak begyulladt a füle, tehát antibiotikum kúra alá kellett venni.. és miközben pakoltam, kétszer orrot fújattam vele, anti- és probiotikumot vetettem bele...  mindegy.. a termálvíz majd meggyógyítja felkiáltással végre elindultunk.

Végre, gondoltam magamban, érezhetjük a csodás felszabadulást, a pihenést... igaz hármasban.. de megleszünk. Az alig kétórás utat sikerült négy óra alatt megtennünk, jó, de közben megálltunk a Balatonnál, ebédeltünk egy marhadrágát- és pontban kettőkor átléptük a hotel ajtaját elcsigázva, remegő lábakkal.. és szembenéztünk az üres recepciós pulttal. A röpke 20 perc míg várakoztunk hamar elment, mert időközben a gyerek fölfedezte a székeke, padokat, asztalokat, és amit lehetett megpróbált kivizsgálni, megfogni, ötéves eszével tapintani, érezni, és alig 50 alkalommal kellett rászólnom, hogy ne nézze már a wellness részlegen már pihenő, ázó személyeket, mert bár ők már élvezhetik a szálloda szolgáltatásait, mi még egy cseppet várunk. Mire jött a recepciós, már érthető okokból nagyon szimpatikusnak tűnt a lehetőség, hogy a szoba magányába wifire kapcsolom a gyereket, és hagyom, hogy nézze a mesét (amiért már hetek óta könyörög) amíg majd én szétfővök a szaunába. A recepciós azonban kedvesen közölte, hogy mivel most tataroztatták a lakosztályunkat, ezért sajnálják, de majd csak egy óra múlva vehetjük át a szobát.. Férjemmel dermedten összenéztünk, és konstatáltuk magunkban, hogy ezek nem tudták, hogy nem előttünk.. utánunk kellett volna megkezdeni az őszi festést, ablakozást, ajtók újralakkozását..

Nem baj, nem baj... pihenni jöttünk, ha addig élünk is.. szóval, a csomagokat az autóban hagyva úgy döntöttünk, hogy elsétálunk városkába és felfedezzük mi minden van itt. Ahogy csendesen andalogtunk a jól nevelt gyermek hangja alig haladta meg a még éppen elviselhetően hangos szintet, úgyhogy fürdőköppenyes nénik, bácsik rosszalló tekinteteiktől kísérve végül jobbnak láttuk, ha a fürdő után az első lehetőség után bevágódunk a parkba, ahol csemete szabadon kiélheti magát. Az ötlet jónak bizonyult és miután bő egy-másfél órán át andalogtunk már nem éreztem a lábam, a telefonom már fél órája jelezte, hogy elértem a napi 6000 lépést, és gratulál, végre úgy döntöttünk, hogy némi erőszakkal ugyan, de lefejtjük az ujjacskáit a kötelekről, és elhagyjuk a park játszóterét, ide még visszajövünk felkiáltással. 

Ahogy visszaértünk már nem kellett sokat várn, újabb alig 20 perc mire magkaptuk a szobakulcsot és végre elfoglaltuk a szobát, de mivel közölték velünk, hogy vacsora hattól nyolcig, ezért az órára nézve döbbenten tapasztaltam, hogy ideje lesz felfedezni a wellness részleget, ha még szaunni akarok, hogy végre én tekintessek felsőbbségesen az újonnan érkezőkre. 

A wellness részleg csendjét élvezők hamar észrevették, hogy hamarosan érkezünk, vélhetőleg úgy 70-80 decibellel előbb. De szauna melegen várt, és férjem is élvezte, hogy a gyerek úszni tanul a jacuzziban. (jár ez a kis pihi, nyugtattam magam, és feltehetőleg nyugtathatta magát a pár, aki szintén ott tartózkodott, és elnéző pillantásokat küldött feléjük, és némileg neheztelőket felém, aki immáron a szaunában izzadtam.. )

Mire feladtam, már teljesen aszott voltam, és a frissítő hideg zuhany után már én is befeküdtem a jacuzziba, amit a gyerek egy szép lóf.sz ugrással nyugtázott (tudniillik a lóf.sz ugrás férjem sajátossága: mégpedig, az ugrás közben érdekes pózba merevedve hangos lóf.sz kiáltással csapódik a vízbe.. )namost.. ezt a gyerek megtanulta, és hangosan érthetően artikuláltan elő is adta. Első döbbenet után örömmel felkiáltottam, hogy végre lóf.szt mondott jóf.sz helyett, amin némiképp az ottlévők megbotránkoztak férjem viszont közvetlen azután, hogy kiröhögte magát, helyeselt. A sikernek örvendve a gyerek még egyszer be akarta mutatni,  de én jobbnak láttam röptében elkapni és azonnal két sallerral jutalmazni a mutatványt. Ennek Ő nem örült. 

Márpedig akkor is pihenni fogunk, felkiáltással kirángattam a gyereket a vízből, és anyai határozottságommal megtöröltem, és visszatértünk a lakosztályba, ahol örömmel konstatáltam, hogy van masszírozós fotel. Gyerek kezébe adtuk a telefont, ezzel megszerezve a 15 perces csöndet. Én belesüppedtem a fotelba és felfedeztem a használatát, mikor már a harmadik szomszéd is átkopogott, hogy hagyjuk már abba a fúrást-faragást, úgy döntöttem talán mégis jobb nem használni a rezgő funkciót.

Akkor vacsora... szántam el magam, mégiscsak hét óra van.. úgyhogy felöltöztünk, újra és átsétáltunk az étterembe.. ahol már nem volt szabad asztal.. (merthogy némi technikai probléma lépett fel és a délutános recepciós-mindenes fiú egyedül kellett állja a sarat a délutáni teltházas vacsora felszolgálásával.) Teljesen megértettem az elkeseredést a szemében, úgyhogy lazán megfogtam az ekkora már érthető okból fáradt-éhes-nyűgös gyerekemet, és eltávolítottam a civilizált emberek köréből beültünk a gyerekszobába és elemeztük a konyhai eszközök működésétől, a dinók kihalásának okán át, Picur kutyánk háláig mindent.. MINDENT. (köszönöm google)

Ezután csendesen visszaódalogtunk az étteremhez, ahol szabad asztal még mindig nem volt, de a fáradt srác mosolyogva közölte, hogy nyugodtan ehetünk a teraszon, mert az is az étterem része. Elcsigázva mormogtam magamban a szeptember végén kezdő sorait, és élvezve a kissé hűvös szellőt, újabb pulóverbe bújtam elegáns fölsőmhöz, így már csak félig emlékeztettem eltévelyedett bolondra, de legalább végre vacsorához juthattunk.. A háromfogásos vacsora végén boldogan, jóllakottan nyújtottam el tagjaimat, és beszédbe elegyedtünk két fiatalnak, akiről később kiderült, hogy 1. nem voltak tanúi a délutáni wellnessz részlegen történt hadjáratnak, 2. tulajdonképpen baranyaiak, sőt pécsiek.. ami megmagyarázta, hogy miért voltunk nekik mi is szimpatikusak.

Kilencig még beszélgettünk és miután a gyerek már a kezemben szinte elaludt, visszamentünk a szobába, ahol a mese első három sora után feladta a harcot és mély álomba szenderült velem együtt... így pihenve egészen öt óráig.... 

NÉGY óráig.. amikor is úgy döntött felébred és felébreszt engem is.. Ő pár pillanattal később visszaaludt.. én viszont, mivel híresen rossz alvó vagyok  egyórányi kába ténfergés után úgy döntöttem kocogni indulok és itt vagyok.. itt vagyok a tónál, ahol a hattyú méreget, és rajtam kívül senki sincs.. csak a pára, a felkelő nap és a hajnali fénysugár.. végül is élni gyönyörű!!