Történt pedig, hogy már egy éve van birtokomba a jogosítványom, így hát teljesen jogosan érezhettem azt, hogy Niki Lauda, hozzám képest kutya f.sza, és annyira, de annyira menő vagyok az utakon, hogy már fél kézzel is fogom a kormányt, sőt, néha helyesen is váltok. EGY TELET MÁR VÉGIGVEZETTEM.. ÉRTED???? 

Úgyhogy nekem aztán ne akarjad már bemutatni, hogy mi a vezetés, meg mi a technika... hah... A vezetés már a kisujjamban van na.. az autót, úgy érzem, de úgy.. hogy ezalatt az idő alatt nem okoztam rajta semmilyen kárt... leszámítva persze azt az egész pici karcolást, ami miatt a lökhárító fura pózban áll... jaa, és a sarkain (az összesen) azokat az irinyó pirinyó parkolási nyomokat.. de hát az nem vészes... meg a múltkor nekitolattam a zöldséges transzporternek mert véletlen nem hátra néztem na.. de hát az nem számít, amikor indítottam még nem volt ott, aztán pedig meg kellett igazítanom a harisnyám.. tehát TELJESEN jogosan feltételezhettem, hogy alig húsz perc alatt nem megy oda be senki.. de hát ez belefér.. ez nem kár.. neki sem lett baja, nekem sem, az a pici pötty a hátsó lökhárítón elfér.. jaaa.. és amikor kétszer nekitolattam ugyanannak a pontnak egy padkán.. kétszer... de hát ismétlés a tudás anyja.. kicsi Pirikém jól bírja.. 20 évesen még nekem sem tűnt fel az átmulatott éjszaka utáni másnapi romhalmaz az arcom helyén... sőt..

 Szóval a vezetés már azt hiszem kezd megyegetni, szóval a Komlói úton vezetve átgondoltam azt, hogy mennyire, de mennyire igaza volt az én oktatómnak, hogy odafigyelés, előzékenység és helyes helyzetfelismerés mennyit tud könnyíteni az ember dolgán.. nem is tudom miért nem csináltam meg ezt a sz.rt hamarabb.. hát a kisujjamban van ÉRTED!!!! 

Ezalatt az idő alatt veszélyhelyzetet sem okoztam... leszámítva azt, amikor benéztem a kereszteződést, és szembe sávba kanyarodtam.. de hát na.. először jártam arra, a kék, kikerülési irányt jelző tábla pedig nem ugrott elém.. jaa meg mikor a körforgóba befelé indexelő néni jelzéseit félreértettem, mert feltételeztem, hogy a ki akar menni a korforgóból, de aztán meggondolta magát, de hát én akkor már ott voltam, úgyhogy, ő anyázott, és fékezett, de lehet, hogy fordított sorrendben.. én meg nem értettem min van kiakadva... de nem számít... kicsire nem adunk, Anyukám amúgy is szeretne már hosszú időt melegebb éghajlaton nyaralni...  jaa meg mikor egy buszt kikerültem, aki mikor én a holtterébe értem, elindult, így ketten haladva már elég szépen bekerültem a szembe jövő sávban haladók útjába... de az a bácsi meg is tapsolt.. hát ez van... azééé ez még semmi na.. a kisujjamban van.. igaz, hogy a lábujjamba, de ott van... és ez elég.. vigyázunk vigyázunk, előzékenyek vagyunk stb...

Fehérhegyről lekanyarodva, kicsit meg is hatódtam azon hogy milyen figyelmes és előzékeny vagyok... mondjuk az igaz, hogy múlt héten majdnem a frászt hoztam egy gyalogosra, mert megálltam, és intettem, hogy átmehet...  intette, hogy igazából nem akar, de én intettem, hogy menjen már... ő nemet intett a fejével, majd csöndesen jelezte, hogy nem a zebránál áll, hanem két méterrel mögötte, és k.vára nem akar átmenni, ne is erőltessem, csak vár valakit.. ekkor azonban muszáj volt már induljak, mert a mögöttem lévő két kilométeres sorból már kezdtek agresszíven dudálni... 

Mondjuk picit már fáradt vagyok ilyenkor, előfordul, hogy hibázok, de hát az mégis megbocsátható na.. napok óta öt órákat alszom, azt is részlegesen... de hát a KISUJJAMBA

Szóval leparkoltam az ovi előtt, bementem csemetémért... magamban mosolyogtam, mert emlékszem mennyire féltem ettől a szűk utcától, és lám most olyan ügyesen lavírozok benne, hogy az autó sor melletti szűk helyen is ügyesen elhaladok... kár hogy nem látja senki, milyen fantasztikus vagyok na... A domb meredek, és egyik oldalán autók parkolnak... iszonyúan kell koncentrálnom, ezért nem tükörből tolatok, mert van, hogy elnézem az irányt, és mivel az ovi utcája.. gyerekek is lehetnek, tehát centiről.. centire megyek lefelé... aztán már elhaladk az utolsó autó mellett is, úgyhogy már kicsit benyomom a kuplungot, hogy picit nagyobb sebeséggel haladjon...

.... .... .... aztán lefékeztem, behúztam a kéziféket, és egy pillanatra úgy éreztem most itt a vég... merthogy mögöttem nem volt senki, és helyesen mértem fel a helyztet, de sajnos sikerült beletolatnom a bal oldali kerítésbe, és a puffanás, majd a halk szisszenés jelezte, hogy bizony bizony... a gumi odalett... A helyzetet nem pontosan felmérve még megpróbáltam kiszállni, amikor is nekivágtam a kőkerítésnek az ajtót, mert, hogy 20 cm-e volt tőlem...  kiszálltam hát az anyós ülésen, és kis hijján összeomlottam a látványtól... merthogy kis piroskám egy-az egybe fennakadt a a kerítésen, a kerék oda, a lökhárító pedig lóg... 

Az első döbbenet után szikrát sem kaptam, és azt sem tudtam, hogy most mi a francot fogok csinálni, mert az oktatóm annak idején azt mondta, ha a hölgyek kapnak defektet, akkor kezdjenek el kedvesen mosolyogni, de basszus, ez egy k.va zsákutca, és a mosollyal én nem is próbálkoznék, mert azon nyomban az ellenkező irányba futnak a segítőkész jelentkezők... egyáltalán hol a p.ba van a pótkerék.. de hogy fogok hozzáférni, mert az autóm még mindig a kerítés oldalához van simulva, szerelemesen, de roppant dühítően... 

Nekimentem.. nekimentem basszus... Niki Lauda mi??? Egy ostoba, h.lye liba... aki ahelyett, hogy megfogadta volna a saját tanácsát, és az arcból visszavett volna, elhitte, hogy tud már vezetni... Még, hogy Lauda... 

Aztán megtörtént a csoda, igazából magam sem hittem volna, hogy ez valaha megtörténhet... Jött egy apuka, aki nyugodt hangon szólt, hogy álljak félre a kocsimmal.. először nem tudtam mit szeretne, esküszöm nem voltam képben.. közöltem, hogy hát tulajdonképpen defektet kaptam.. ő tájékoztatott, hogy látta, és nem hívta fel figyelmemet, hogy mekkora idióta vagyok.. szólt, hogy nem baj, ha picit a felnin állok félre, ennyit kibír ez az autó.. Nem röhögött hangosan mikor ismét megpróbáltam a saját oldalamon bemenni, de persze a 20 cm- erre ismét nem volt elég.. újra bemásztam, félreálltam, és néztem, ahogy a lökhárítóm röhögve figyeg az autóm hátulján, a defektes kerék felett.. Apuka odajött, és halkan megkérdezte, hogy van-e pótkerekem, először nem értettem miért kell Neki az Én pótkerekem, de teljesen összeszedetten tájékoztattam, hogy "Asszem van... " Ő továbbra sem röhögött ki,  úgyhogy felnyitottam a csomagtartót, kipakoltam a desztillált vizet, ablakmosó folyadékot, a kutya takaróját, a pórázt, a tonnányi gyerekruhát, ami az utolsó kirándulás óta ott hevert, felemeltem a kárpitot, halk imát rebegtem és ott volt... emelővel.. csavarkulccsal..  és ami még jobban megdöbbentett, segített kicserélni a pótkereket, úgy hogy közben én csak álltam, mint egy darab nagy rakás szerencsétlenség, és próbáltam a helyzetnek ura lenni... 

Eközben elment mellettünk a ballagó ovisok teljes rokonsága, az ovisok, néhány ismerős, és ismeretlen arcok, és mind mosolyogva konstatálták, hogy defektem van.. én pedig megsemmisülten álltam... és annyi erőm nem volt, hogy megköszönjem annak az apukának, hogy segít, ennyire önzetlenül, hogy időt, és energiát szán rám, és a csepp autómra, úgy, hogy, szégyenembe majd elsüllyedek de még a nevét sem tudom.

aztán hogy még szarabbul érezzem magam, előkapott egy akkus csavarhúzót a csomagtartójábal (ÉRTED... a csomagtartójából, onnan, ahova én a kutyát, szalmabálát, egyéb haszontalanságokat pakolok) és megcsavarozta a lógó lökhárítót is... 

És én alig tudtam megköszönni, mert még mindig nem tértem magamhoz... 

Halkan felhívta figyelmem, hogy első utam a gumis, és a benzínkút legyen mert lapos a pótkerekem is.. 

Én pedig letolattam, ekkor már jóval lassabban, és jóval körültekintőbben, és arra gondoltam, hogy hogy mégis hogy fogom én ezt  megmagyarázni otthon... mert az újabb karcolás már fel sem tűnik a kocsin.. de a pótkerék.. azt szerintem nem letagadható....