Benne maradni egy kapcsolatban csak azért, hogy ne maradjak egyedül, az nemcsak a magammal szemben, hanem egy másikkal, sőt akár egy-harmadik, negyedik féllel szemben is elkövetett bűnnek minősül.

Mert elsősorban önmagammal szemben kell felelősséget vállalnom a döntéseimért, és ha úgy érzem, hogy valami nem jó, akkor el kell döntsem, hogy képes, vagy hajlandó vagyok-e azon a valamin változtatni. Mert a másik fél változni nem, vagy csak kismértékben fog. Az ember nem egy skatulya. Nem lehet ráhúzni, és megnézni, hogy belefér-e, avagy nem fér bele. Ha nem fér bele, majd levágunk egy picit a sarkaiból, és pont illeszkedni fog. Az ember más.. A másik fél egy külön csoda, amit értékelni, csodálni, szagolni, ízlelni kell.. és ha valamelyik nem felel meg.. akkor bizony azt kell, eldöntenem, hogy együtt tudok élni ezzel, vagy ha nem, akkor elengedem-e.. mert bár néha nehéz a döntés.. de néha el kell engedni. Nem csak miatta, vagy magam miatt.. hanem amiatt a másik két fél miatt, akit esetleg boldoggá tenne az akit én most "lefoglalok"

Az első szerelmi köd után jön a félelmetes felismerés, hogy a másiknak vannak hibái, de egy hosszú távú kapcsolatban ezek a hibák már nem olyan rémisztőek. Mert megtanultam vele együtt élni, ahogy Ő is megtanul az én hibáimmal együtt élni. 

Amikor meghoztam a döntést arról, hogy véget vetek egy 11-12 éves kapcsolatnak, akkor a legfőbb motiváció az volt, hogy volt egy olyan probléma, amivel én nem tudtam együtt élni. Neki így megfelelt, nekem nem. Nem voltak túl nagy viták (egy-két esetet leszámítva) nem volt, és ma sem rossz ember Ő, sőt. A gyerekem apja, akire felnézek, és továbbra is nagyon jó, és rendes embernek tartom. Nem volt haramdik fél, sem nálam, sem nála (bár ezt biztosra nem tudhatom, de úgy érzem nem votl) Egyszerűen belefáradtam.. Egyszerűen úgy éreztem változtatnom kell, Önmagam miatt. Mert az, ahogy Ő élt, az nekem nem felelt meg. Olyan problémája volt, amin én nem tudtam változtatni, sem együtt élni tovább. Mint egy pohár. szép lassan megtelt. Nem tudom mikor, nem tudom, hogy. Lassan csepegett, és egyszer elért a végére. Nem tudtam, hogyan tovább, nem tudtam merrefelé fogok lépni. Azt tudtam, hogy ha nem változtatok elsősorban magam, másodsorban fiunk miatt, akkor elveszem a lehetőséget tőle, és magamtól is, hogy boldogok legyünk.. mással.. 

Fájdalmasan hangzik, hogy az a fél, akit szerettünk, akiért megőrültünk nem is olyan rég, azt el kell engedni.. Ijesztő dolog egyedül maradni. Főleg nőként, főleg egy gyerekkel.. és nem is mindig tiszta az út, de úgy éreztem meg kell adnom magunknak az esélyt.. megadni, főleg azért, mert tartozom magamnak, és az életemnek annyival, hogy boldog leszek. Mert egy éltem van, és az idő nem visszafordítható. Más kérdés, hogy neki is tartoztam ezzel. Mert ha benne maradok, úgy hogy én nem tudom elfogadni teljesen őt, akkor azzal megkeserítem az életét, és ő sem lesz boldog. Most mennyivel boldogabb, hogy elhagyta a családja? Nem tudom. De a lehetősége megvan arra, hogy az alaphelyzetén változtasson, mert azon csak ő tud. 

És mi a másik lehetőség. Megszokni, megszeretni, és megtanulni együtt élni, azzal ami még "megfelel" nekem a másik negatívumaiból. Ha a mérleg nyelve, közel egyezik, vagy a jó felé billen, akkor érdemes, és kell is, sem pár hónapot, sem pár évet nem kell eldobni azért, mert valami nem tetszik a másikban, egyszerűen fel kell ismernem azt, hogy az, ami nekem nem jó, az meghaladja-e az én tolerancia küszöbömet. Mert ha nem, akkor az elfogadás, a türelem, és az igazán mély szerelem, szeretet írja tovább a sorsunk útvesztőjét.

És mi van, ha egyedül maradunk? A magány nem jó állapot, de vannak előnyei. Felfedeztem sok erőt magamban, tanultam magamról, az érzéseimről. Nyitottabb lettem más emberek felé, új lehetőségeket, barátokat sodort felém a sors. Nem mindig könnyű meglátni a magányban a jót, mert alapvetően társas lény. Nem egyszerű elfogadni, hogybizonyos szituációkban csak magamra számíthatok, mert ha meg lesz szerelve az a lefolyó, akkor azt nekem kell megszerelni, mert nincs ott az én jó és erős férjem, aki megcsinálja, mert már másnak szereli a lefolyóját, de minden újabb nap új felismerés volt, hogy erre is képes vagyok. Bemenni egy szerelvény boltba, és kérni azt, ami kell, megtalálni a megfelelő szakembereket, és a problémákra a megfelelő megoldásokat.. És amikor már a legjobban élveztem a magányt, amikor már legjobban ki voltam békülve önmagammal, amikor már haraptam az életet, és élveztem minden ízét... akkor egy pillanat alatt omlik le az önelégültségem összes bástyája, mert felfedezem, hogy egy új kapcsolatban minden amit itt fent leírtam.. az egetverő baromság, és bár utólag már okos az ember.. bizony a legtöbbször csak akkor nem lát tisztán amikor kell... akkor ott abban a pillanatban.. a többi már csak utólagos okfejtés..