Na mármost... sokan ismertek, talán szerettek, többen nem, de az most nem számít. Szóval nem vagyok egy kifejezett sportos alkat. Elszánt az igen, de sportos az nem. Kitartó talán, de sportos abszolúte nem.. de ahogy egy régi barátom mondaná, "Réka, nincs is ezzel semmi gond" És tényleg nincsen.
Szóval adott a lehetőség, hogy egy 110 cm-es kisfiúval, anyaként elmenj edzeni, úgy hogy közben sem te nem leszel idegroncs, hogy "megint hová tűnt ez a büdös kölök" "necsináldmár, meragyonütlek, esküszöm, ha hazaérünk eldobom az összes k.va kisautót, és nézheted' monológoktól is megkíméled magadat, az idegszálaidat, és a többiek is megmaradhatnak abban a hitben, hogy TE, Bezzeganya, csodálatosan türelmes és fantasztikus anya vagy.
Szóval ő egy szobában mozgásfejleszt, eközben TE, kint imitálod az edzést.. illetve imitálnád, ha ez nem tűnne fel az oktatónak, és 1 kőtőjel 2 percenként nem hívná fel a figyelmedet, hogy mit hogy, és mit hogyan KELL jól csinálni... és mindeközben a hatodik 'aztak.va..besz.rok...' sóhaj után, még mindig igyekszel megtartani a méltóságod, és úgy edzeni, mintha ez lenne a nap fénypontja, és nem lesnéd titokban az órát, hogy mikor jár már le az időd, mert ez baromira fog fájni nemcsak holnap, hanem még egy hét múlva is.
Időközben ki-ki hallatszik gyermeked boldog sikolya, és baromi égő lenne, ha Te eközben a fájdalomtól sikítoznál, úgyhogy türtőzteted magad, és csak néha morzsolsz el egy-egy könnycseppet. A helyzeten persze az sem segít, hogy Édesanyád, aki miután megtudta, hogy TE is jársz TRX-ezni boldogan (ÉRTED BOLDOGAN) meséli saját élményeit, miközben te pontosan emlékszel, hogy kiszenvedtél a kötélen.. legalább hatszor.. és bizonytalanul válaszolod, hogy igen.. tényleg nagyon jó volt.. igen átmozgatott.. persze, hogyne... imádtam minden percét... (amúgy tényleg imádtad... edzés után a harmadik naptól, mert attól kezdve már pihepuhának érezted a laza kötőszövet állományt a tested körül, mikor már végre eljutottál káromkodás, és további nyögések nélkül egyik pontból a másikba)
Na szóval.. a gyermek boldog.. mindenki boldog. A terem tiszta és szép, a felszerelésről nem köszön vissza az előző egyén izzadságszaga, ami kifejezetten felemelő.. és edzés után remegő lábakkal, méltóságod utolsó morzsáit megőrizve igyekszel elvánszorogni az öltöző felé, hogy végre lerogyhass, de persze, a gyerek kirohan, örül, mert felpörgött, boldog, vidám... Együtt bementek a női öltözőbe.. (gyerek 5 éves.. nem pici baba már, de még nem is képes egyedül öltözni, hacsak nincs türelmed megvárni, míg az összes érdekes dolgot elmeséli hogy a tanító bácsival milyen sok szép és jó dolgot csináltak, és a keze és a szája persze nem mozog egyszerre) Úgyhogy lerogysz és csak néha néha van erőd felhördülni, hogy öltözz.. kérlek Életem, öltözz már... és ő csak mondja és mondja... mert tele van élménnyel, és ugyan Te is, de az már kész felnőtt tartalom, úgyhogy nem meséled Neki.
Persze többen vagytok, kicsit most zsúfolt is lesz, ezért igyekszel láthatatlanná válni a kisfiaddal, és lehetőleg gyorsan elhagyni a terepet. Mire megszólal Ő:
- Ez egy női öltöző.. nem lehetne kimenni a kisfiúkkal, már nem tudok hova fordulni?? - mondja egy ereje teljében lévő hölgy, aki a következő csoportra jött.
Nem tudom Te hogy vagy vele, én általában hápogni kezdek, ha nagyon fel vagyok háborodva. Igen viccesen nézek ki, mert a számat kinyitom, becsukom, és többször belekezdek. Na ez pont ez az alkalom volt. A békesség kedvéért nem reagáltam, mert végeredményben igen hülyén nézett volna ki, hogy balhéba keveredem a gyerek előtt, és nem akartam megijeszteni, de bizony jött-egy s más a számra. De kiküldtem a gyereket, és mivel pont volt ismerős, aki kint vigyázott rá, amíg én felöltöztem, igyekeztem visszafogni magam, és nem válaszolni. Minden önuralmam is kellett hozzá (na jó nem.. egyszerűen annyira remegett kezem lábam, így edzés után, hogy ráébredtem, hogy a TRX gyakorlatilag a legjobb konfliktuskezelő dolog a világon, mert sem erőd, sem energiád reagálni a neked nem tetsző dolgokra. úgyhogy csak nézel, és hagyod és gyakorlod a elengedés művészetét, mert lehet kellemetlen volt neki a kisfiú jelenléte, de igyekeztem megérteni, elfogadni és elengedni.. nem sikerült.
De benne maradt azért na.. de én jófej ember vagyok.. én a probléma megoldására koncentrálok.
Tehát a "hölgy" aki meglehetős éllel rátapintott a lényegre, hogy az öltöző nem koedukált és az édesanyja nem tehet róla, hogy ennyire "közömbös" lett a társadalom más elemeivel szemben, és nem világított rá időben, hogy Ő nem jobb, és nem több más embernél. mert " minden ember egyenlőként
teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről
le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz,
valamint a jog a Boldogságra való törekvésre" (USA függetlenségi nyilatkozat VECSEKLŐY JÓZSEF fordítása) de ne menjünk ennyire messze.. "„Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad" Forrás Emberi és Polgári Jogok igaz, ez francia.. Na szóval a lényeg érthető..
Ott állok a következő edzésen és nem tudom eldönteni a következőket:
1. 5 évesemmel menjek a férfi öltözőbe, mert ha edzés után összejövünk a "barátnőmmel" nem akarok benne újra rossz élményeket kelteni... de azt hiszem villámgyorsan kiutálnának, tekintve, hogy nem rendelkezem adoniszi hajlatokkal. Ellentétben a fiatalemberekkel, és bár én szívesen nézegetném az étlapot, na de mégis csak férjes asszony vagyok, a fene vigye el!
2. 5 évesemet egyedül engedem a férfi öltözőbe, és kint imádkozom, reménykedem, hogy még ma el tudunk indulni haza, néha beordítok, hogy kész vagy már Kisfiam, és teszem ezt mindannak fényében, hogy egy nőtársam kiutált Minket a női ötlözöből.
3. 5 évesemet hagyom kint öltözni, én villámgyorsan öltözök bent, és reménykedem, hogy amíg én szem elől veszítettem a gyerek a. nem tör össze semmit b. nem dől rá semmi c. nem történik baja, d. a nagy csönd csak véletlen.
4. én is kint öltözök, a másik kinti szobában reckírozva annak a lehetőségét, hogy valaki benyit, és olyat lát amitől elmegy a kedve az élettől, evéstől, létezéstől.. én már megszoktam.. mást nem akarok sokkolni a látvánnyal
5. 5 évesemmel felhagyunk az edzéssel, és várunk míg tud egyedül ötltözni, és megkíméljük magunkat a további atrocitásoktól..... ez nem megoldás semmiképpen nem fosztom meg magam ettől az élménytől... szóval töröl töröl.
Míg ezen gondolkodtam, elméláztam azon, hogy mit is lehetett volna frappánsan válaszolni, de mivel semmi nem jutott eszembe a következő alkalomkor a harmadik verziót találtam a legjobban kivitelezhetően, és jól is tettem, mert a hölgy épp az öltözőben folytatott csevejt a többiekkel, és hatalmas türelmetlen sóhajjal nyugtázta a bejövetelemet, gyerek nélkül.
Gyorsan fal felé fordultam hát, és igyekeztem olyan gyorsan öltözni, pakolni ahogy csak lehet, de eközben olyan információt kaptam, amitől már MINDEN világos lett. DIPLOMÁS.. .. hoppá... A külön emberfaj, aki sem toleranciával, sem empátiával nem rendelkezik a nála alacsonyabb iskolákkal rendelkező lények felé. (tisztelet a kivételnek)
Mert bizony, eddigi tapasztalataim alapján a diplomával az emberekbe beleoltanak egy olyan SZUPEREGO-t ami nem teszi lehetővé, hogy a fenti képességeket a társadalom többi rétegével szemben alkalmazzák.
És már nem tudtam mást. Magamban mosolyogtam, és mivel semmi frappáns nem jutott eszembe már, kifutottam a gyerekhez, és foglalkoztam azzal, ami igazán lényeges... a gyerekkel, magammal, és azzal a lehetőséggel, hogy jövő héten újra jöhetek, és próbára tehetem gyerekem önállóságát... HÁT NEM NAGY AJÁNDÉK? Az élet szép!
