Történt pedig, hogy mivel már egy-másfél éve akár kéthavonta egyszer is eljutottam futni, úgy éreztem, hogy már elég gyakorlott és jól kondícionált vagyok ahhoz, hogy belépjek a tapasztalt futók körébe, és elhagyjam a biztonságos pályát... TEREPRE megyek..
Előzőleg jól körbesétáltam a kiválasztott helyet családostul és mivel annyira tudtam azonosulni a természet lágy ölén kocogó fiatalokkal, hogy úgy éreztem, én ide születtem ezt kell csinálnom.. igen.. akkor még nem tudtam...
Felhúztam hát cuki futógatyám (lidlből szereztem, háromezerötér.. agyonhasznált futócipőm. lidliből ötezerötér'meg még pár ruhadarabot) és elautóztam a hegytetőig, ahol kényelmesen, szép környezetben futhatok.. Néhány bemelegítő gyakorlat után már világosan éreztem, hogy lehet, hogy ez mégsem az én pályám.. mondjuk ehhez hozzájárult, hogy miközben igen szexisnek gondolva magam félelmetes nyögések közben próbáltam elérni a bokám, egy autós rámdudált, és megkért, hogy fáradjak már le az útról, és bármit is csinálok azt folytassam az út szélén.. igazat kellett adjak neki.. Szóval már az út szélén próbáltam a ívben meghajolni, majd mikor ez nem ment betonkeménységűre merevedett gerincoszlopom miatt, a lábaimat nyújtottam..... de mikor már harmadszor űltem seggre a csúszós avar miatt, úgy döntöttem, hogy bemelegítés gyanánt megteszi a laza séta a Rotary sétányig. Eközben felhívtam barátnőmet, és igyekeztem lokalizálni magam, hogy hol és mikor fogok futni, és ha eltévedek, akkor hol kell keresni. Ő készségesen jegyzetelt és nem röhögött hangosan. Beállítottam az applikációt is, hogy pontosan mérje a távot, gyorsaságot időt.. vérprofinak éreztem hát magam.. teljesen jogosan.
Az első kocogó lépések után még próbáltam magamba szívni a látványt, szagokat illatokat.. egészen jó futónak éreztem magam... majd miután felálltam és leporoltam magam lopva körbepillantottam és megnyugodtam, hogy senki sem látta ahogy átestem a keresztbe fekvő faágon. Örültem.
Lelkesedésem nem lankadt... ezután már nagyon koncentrálva kocogtam tovább ügyet sem vetve sajgó térdemre. Nagylelkűen hagytam, hogy leelőzzön néhány síbotos ,síléc nélküli nyugdíjjas, magamban mosolyogva, hogy milyen jó kondícióban vannak.... és mosolyogtam egészen addig amíg a k.csög applikáció nem szólt be angolul természetesen, hogy az edzés fel van függesztve... nem baj, akkor gyorsítani kell... egész jól is haladtam.. néha sikerült visszaelőzni az addig előttem folyamatosan jó ütemben haladó nyugdíjasokat, és miközben koncentráltam a lábamra, nyugdíjasokra, és az útra is, a telefon angolul közölte a kalória számot.. legalábbis ennyit értettem meg a fantasztikus angol tudásommal.. Háromszáz valamennyi.. magamban gratuláltam és már le is álltam volna ha közben rá nem pillantok a mobil kijelzőjére és rá nem döbbenek hogy ez nem az amennyit eddig ledolgoztam, hanem ami még hátra van a célig....
No nem baj, nem baj.. kárpótol a csodás látvány, haladtam tovább, magam mögött hagytam a kitartó nyugdíjasokat és lépteim egyre nehezebbek lettek, tüdőm sípolt, arcomról folyt a veríték, és sajnos a hátam közepétől is elindult valami lefelé, reméltem hogy semmiféle állat... Nem az volt.
Mikor már úgy döntöttem viszonylag hosszú időtartalmú kocogás után, hogy végre sétálok, ráértem elmerülni a természet szépségeibe, és bizony el is érzékenyedtem. Gondoltam, mivel senki nem látja lövök egy alkalmas szelfit, és ehhez kiválasztottam egy méretes tuskót. Bár megmondom őszintén picit szégyelltem a dolgot, mivel nem akartam azonosulni a magukat nyolcfelől fotózó, azt félpercenként posztoló plázaszökevényekkel.. de legalább nem látja senki. Felmásztam hát a ferde tuskóra.. alig hatszor kellet próbálkozzak, és mikor már stabilan álltam ráébredtem, hogy rosszfelé nézek, mert bár én az alant elterülő tájat akartam magam mögött megörökíteni, de baromira a másik oldalra nézek.. A látványt el tudod képzelni: amikor úgy érzed minden mozdulat fáj, mert annyira kell pisilned, és a combjaidat merev görcsben összeszorítva pipiskedve mész a megváltás felé, úgy, hogy közben csak a vádlid mozog térdedtől lefelé természetesselesen kacsamód.. na ezt én végrehajtottam egy darab ferdén fűrészelt ingatag tuskón, úgy hogy alig két-három centinként értem el a 180 fokos fordulatot egyik kezemben a telefonnal egyensúlyozva a másik kezemet eltartva magamtól jó messzire, hogy ha már esek, legalább azt az arcom elé tudjam tenni és ne pofára essek. Mire megfordultam arcomon a fotóra szánt mosoly nem volt őszinte, lábam remegett, a tuskó is alattam, ami a tetejébe a harmattól még picit nedves is volt, és mivel a futócipőm tapadását nem arra tervezték, hogy bolondként túskókra másszak, hát csúszott is rendesen. Igyekeztem hát a Szelfivel.. de legalább a kutya sem jár erre... Lővöm hát a profilképnek szántat, de mire a megnyomtam volna a gombot felfedeztem hogy az addig üres ösvényen ahol csak néha-néha járnak eberek, egy cirka 50 tagból álló természetjáró turistacsoport halad el mellettem az apró ösvényen és méltatlankodva, ugyanazzal a lesajnálással veszik tudomásul a mutatványom, és azonosítanak az általam annyira megvetett emberfajjal.. Kecsesnek szánt huppanással értem földet, és méltóságom utolsó morzsáival, szemem lesütve folytattam utam hát, és ha már lúd legyen kövér alapon a fülembe bedugtam a fülhallgatót és úgy döntöttem inkább kocogok tovább a hangos zenére, és igyekszem elfeledni az előbb megélt megaláztatást...
Már egész jól belejöttem, néha még tánclépéseket is tettem az erdő magányában. Namármost.. érted... a fülhallgatóban a zene szólt, és úgy éreztem tényleg magam vagyok.. teljesen jogos volt, hát, hogy helyből két métert jobbra elugrottam mikor egy öt-hat férfiból álló tájfutó csapat felbukkant mögöttem és halkan rámüvöltöttek, hogy menjek már odébb, mert kábé elfoglalom az egész ösvényt. Kitéptem hát a fülemből a fülhallgatót, és mikor már elfutottak mellettem halkan meg is jegyezték, hogy igen, ők ezért nem szoktak zenét hallgatni.. mondjuk ők csapatban járnak, és az is igaz, hogy ők nem csak lötyögni voltak az erdőbe...
Na ez volt az a pont, ahol úgy döntöttem föladom és laza sétára fogom magam... de legalább nem tévedtem el.. gondoltam én, és hatalmas önuralmat gyakorolva magamra ellenálltam a késztetésnek, hogy letérjek az előre kiejlezett útról.
Mire visszaértem az autóhoz már a légzésem nyugodt volt, a lábamba visszatért az erő már csak a levezető nyújtás hiányzott, amit sikeresen kiviteleztem az autó oldalához simulva erőtlenül. Ekkor a telefonomon lévő applikáció gratulált, és közölte, hogy elértem a kívánt cél felét..
Felét.. kiköptem a tüdőm, lábam remeg, hajam lucskos, hülyét csináltam magamból gyakorlott természetjárók előtt... és ő arról beszél, hogy a felét teljesítettem... nem baj.. lőttem még egy szelfit, indítottam és úgy döntöttem legközelebb másik applikációval fogok futni.. az edzőteremben... egyedül... símaszkban....
