Mondhatnám így is, de nem fogom...
Derék sötétpejkót pénteken azzal kezdtem kínozni, hogy elővettem, hogy meglovagoljam. A lovacska ennek nem örült, tiltakozását a szokásos kergetőzéssel fejezte ki. Most viszont én voltam a kitartóbb, és a 20 kg körüli nyereggel a karomon befogtam, felnyergeltem és nekiindultam a világnak.
Ha ugyanez ősszel történik:
Pejkó, alig akar menni, tudtomra adja, hogy utál (eddig stimmel). Nyergelés után, poroszkálva indulunk, összes fűcsomónál megállunk. Finom segítségadással jelzem a továbbindulási szándékomat, ami őt hidegen hagyja, úgyhogy feltépem a fejét, lábam az oldalába mélyesztem. (még ez is stimmel) Aztán a faluban hangosan köszönök az összes néninek bácsinak, akik kelletlenül fogadják köszönésem, néha viszonozzák is. A szőlőhegyen már senki nem tartózkodik, csak az a két három szüretelő, aki kijózanodva ráébred, hogy mostanra a szüretnek vége. A kertek téliesítve, muskátlik beszedve, némely házacska udvarából barátságos füstoszlop jelzi, hogy az avartól is megszabadulnak a legkitartóbb gazdák. Én miután könnyezve továbbindulok, és végre levegőt is kapok, a Cserben pompás csipkebogyó és kökénybokrokra lelek, aminek sem én, sem a ló, sem a nadrágom nem örül, de a sebeinket hamar ellátom, és így továbbhaladva a lehulló levelek össztüzében vágtánk színes. A lovaglás közepére már összefagyok, a térdeim alig mozognak, de itthon kecsesen már leugrom a lóról, a szomszédok hangos röhögését igyekszem figyelmen kívül hagyni.
Tavasszal:
Pejkó alig akar elindulni (háhá, mondtam, hogy stimmel) Minden fűcsomónál megállunk, de kevés bíztatás is elég, hogy lendületet vegyünk a legközelebbi fűcsomóig, ahol erős stop után, én visszamászom a nyeregbe és nőiességem teljes tudatában igyekszem biztosítani a testem arról, hogy ha pasi volnék a dolog sokkal fájdalmasabb volna. Lovacska ahol lehet ügetésre, majd könnyű vágtára vált, néha én magam is akarom ezt, de legtöbbször igyekszem meggyőzni magam arról, hogy tényleg szeretek lovagolni, és talán tudok is. A vágták gyönyörűen indulnak, repülőrajtba, én már két kézzel fogom a sörényt, megállásról álmodni sem merek. A faluban senki nem tartózkodik, csak az a két három kis suhanc, akik akár én is lehetnék, pár tíz évvel korábban, persze, most kelletlenül viszonozom köszönésük, és magamban a mai fiatalokról papolok. A szőlőhegyen nagyon sok nénit és bácsit találok, akik mosolyogva köszönnék, egyik-másikukkal még beszélgetek is. Metszegetnek a napsütésben, és én élvezném is a beszélgetést, de csak rövid tőmondatos beszélgetésekre fut az idönkből, mert a teljesen megbízható lovam megrebben, ágtól, zacskótól, esőcsepptől, árnyéktól, és attól a zacskós nénitől, akiről teljesen jogosan feltételezhető, hogy lovat reggelizett. A hegyen már egyszerű a dolgom. A mezőn alig két-három kör vágta után jön rá a ló, hogy tulajdonképpen legelni jöttünk, úgyhogy ismét hirtelen döntéstől vezérelve megáll, a szárat kitépi a kezemből, én pedig ismét a nyakából mászok vissza. Persze ezt így akartam..
a lovaglás közepére már rendesen kiizzadok, vattát köpök annyira szomjas vagyok, de a kút, ahol remélni mertem, hogy inni találok, még téliesítve van. Itthon kecsesen leugrom a lóról, és mint a hölgyike a Kör című filmben kecsesen elmászok a csapig, ahol oltom szomjam, bő egy-másfél liter víz formájában.
De érzek azért egy csepp elégtételt, mert Pejkókám is elfelejtette levenni a téli ruhácskáját, úgyhogy most ő is vizes a fülétől a farkáig, és bár megtehetném, hogy nem adok neki inni, de felrebeg előttem a legközelebbi lovaglás képe, amikor is bosszúszomjas lovacskám már az első lépés után a földhöz vág, úgyhogy nem állok az útjába, mikor inni akar.. nesze neked következetesség.. Lecsutakolom, utána a rámragadt szörszálakat igyekszem nem feltűnően lesöpörni, és besétálok a házba ahol a következő két napot két pózban töltöm: 1. apró terpeszben állva igyekszem feltérképezni, hogy van-e izmom ami nem fáj, 2. fekve próbálgatom a lábaimat, hogy be tudom-e már zárni, emelni, vagy egyáltalán tudom-e mozgatni.. de nem..
