tavasz: Évszak, ami fájdalmasan emlékeztet arra, hogy hamarosan itt a nyár, és mivel a tavalyi cuccaidba belebújva szembesülsz a kárral, amit a "még egy táblacsoki nem fog megártani" "edd csak meg ez nem hízlal" vagy a "ha sötétben eszem az nem számít" felkiáltások okoztak, úgy döntesz életmódváltásbak kezdesz.. megint.. ma is..
Na szóval a tények: ha még nem ütött volna fejbe a tavasz (fogalmát olvasd feljebb), és a tény, hogy a tavalyi ruháim, igen igen nehezen (vagy úgy sem) jönnek rám, erősebb felem nem túl finoman rávilágított kerekedő formáimra, ami önmagában ugye nem is lenne baj, de fájt.. hát ez a lényeg. Szóval pár napi duzzogás és jónéhány eszméletlen finom "ezt még ma megeszem holnaptól már nem eszem széndhidrátot" süti után, a mai napot találtam a legalkalmasabbnak arra, hogy végre kimozogjam magam.
Felleltem egy, azaz egy darab lovat a kertben, és gyöngéden a nyereggel jeleztem, hogy ma ő és én együtt fogunk szárnyalni a pusztaságban (homokbánya). Gondolataimban már megjelent a ló, aki boldogan nyerítve rohan felém a karámból.. de ez nem az én lovam volt. Ő próbált egyneműsödni a talajjal, istállóval, fával, gyakorlatilag bármivel, és szelíden tudtomra adta, hogy ő most szomjas, éhes, tulajdonképpen semmi kedve semmihez, hozzám meg pláne. Alig fél órás kergetés után becserkésztem, és ez a rohangálás már megadta a bemelegítést a megfelelő lovagláshoz. Végül is az fontos felkiáltással kivezettem a kiválasztott lovat, miközben a másik halkan röhögött a karám másik oldalában. Sebaj. A lényeg, hogy mehetünk.. azaz mehetnénk, ha a tél alatt a fránya patás nem növesztett volna mamuthoz illő gyapjat magára. De én nem adva fel a harcot újabb fél órás ápolás, és már derékig izzadás után végre elértem a kellő tisztaságú lovat, és végre felszerszámoztam. Magam leporoltam, és hajrá felkiáltással kivezettem az utcára. Azaz vezettem volna, ha jött volna, de nem... megállt a bálánál, a fűcsomónál, és fél méter per órás sebességgel inkább lassan, mint biztosan haladtunk. De én ekkor sem adtam fel, mert nekem ma mozognom kell.
Igyekeztem a tőlem telhető legkecsesebben felszállni rá, amihez sajnos kicsúszott egy "Aztak.va mennyit nőttél" egy emberes nyögéssel párosulva.. (Ő nyögött.. amin kicsit meg is sértődtem, mert szerintem a súlyomat nehezményezte, amit tekintve hogy ő sem 300 kiló, kicsit bántónak éreztem)
Röpke tíz perccel a felszállás után, már igazán élveztem a lovaglást, mert végre elhagytuk a kerítés mellett növekedő lucerna csomókat. A nap csodásan sütött, igazán kellemes meleg volt. Az kezdeti nehézségek után azonban eléggé felélénkült a hangulatom, és már vágtattunk is... igazából hazafelé, és anélkül, hogy én akartam volna, de legalább már vágtattunk.. és hála a két három szomszédnak, akik pont akkor arra jártak meg is tudtunk állni...
Nos ezután úgy döntöttem, hogy jó lesz, ha még egy kicsit legel a ló, mivel már elég fáradnak néz ki, ő ebbe készséggel beleegyezett.
Énnekem viszont még mindig nem volt elég, mert végre megcsapott a mozgás szele, és a véremben bolond módon száguldó felszabadult dopamin ösztönzött arra, hogy mozogjak még, úgyhogy lovaglás után zumbázni is elmentem.
Zumba: mozgásforma, latinos tánc, aerobik, és sokminden más keveréke, amit én nem tudok beazonosítani, legnagyobb sajnálatomra utánozni sem, de ki tudja miért szeretem csinálni.
Szóval a lányok a közösségi háznál megörültek nekem, és mosolyogva üdvözöltek, egy-ketten még egy-egy könycseppet is elmorzsoltak, és biztos távolságba helyezkedtek tőlem.. ekkor eszembe jutott, hogy valószínűleg azért, mert bár a lovas ruhámat levetettem, de fürödni már nem volt időm, és ez igen sajátos illatot kölcsönöz nekem.
Ahogy zumba közben már éreztem, hogy kicsit túlvállaltam magam, és mikor egy félénk kérdést intéztem az Anita felé, hogy az egész ilyen kemény lesz-e? Ő kicsit csodálkozva tájékoztatott, hogy tulajdonképpen ez csak a bemelegítés. Sebaj, fel a fejjel ég a zsír...
Az első pár táncot fantasztikusan táncoltam végig, csodálatos koreográfiával, teljes beleéléssel, de akkor szóltak, hogy sajnos egyik sem az volt, ami kellett volna, és a kevesebb néha több. Igazából legjobbkor figyelmeztettek, mert ekkor már a lábam remegett, a hátamról patakokban folyt a víz, és úgy éreztem menten összeesek, de kitartottam. Ahogy figyeltem magam nyomokban felfedeztem a megfelelő csípőmozgást, ami igaz, inkább hasonlított egy csípőficamos terroristáéra, mint egy zumbázós asszonyéra, de elnézték nekem.
Én tényleg szeretek zumbázni, de a végére, már éreztem, hogy mindenem zsibbad, csak sajnos egyik sem az, aminek ha jól táncolok zsíbbadni kéne, de kicsire nem adunk.
Méltóságomat sutba vágva négykézláb másztam el a kocsiig, ahol csöndesen sírtam egy pár percet, utána hazavezettem, gondosan ügyelve arra, hogy sem a kezem, sem a lábam ne mozogjon a kelleténél jobban.
Annak pedig külön örültem, hogy ekkora már gyermekem eléggé elfáradt a nagy játékban otthon, így semmi más dolgom nem volt, mint fürdetni, mesét olvasni, porszívózni, felmosni, fürdőszobát takarítani, és még főzni valamit vacsorára.. természetesen ami diétás.. zsíros kenyeret.. csak mert szeretem..
