...még küzdött az életben maradásért, s bennünk is még élt a remény, hogy megmarad ez a kis csoda nekünk, de kívánom, hogy találjon el hozzád az üzenetem. Te csak azt láttad, hogy kóbor eb, azt láttad, hogy veszélyes lehet rád, vagy családodra, nem tudom, azt láttad, hogy többször kiszökött már, kapunknál ücsörgött, talán még amikor elmentél a házunk előtt, meg is ugatott orvul, talán még meg is támadott. Nem tudom. Tudom, hogy az én hibám is, hogy a renitens foxinak nem tudtam folyton túljárni az eszén. Támadott, mert annyira szeretett minket, hogy legyőzte félelmét, de hidd el, ha csak rászóltál volna, ő visszavonul, mert csak azt védte, ami számára a legfontosabb volt, minket. De elfogadta tőled a mérgezett húst, és két napig szenvedett, míg küzdöttünk érte közös összefogással, míg végül el kellett engedni, és ő még akkor is maradni akart. Pedig a mérget jól keverted. hatott. Feküdt, nem bírt már felállni, csak szuszogott, és küzdött, vívta haláltusáját, úgy, hogy Te valójában esélyt sem adtál neki.
Most elmesélem ki volt ő valójában: 2013 ban került hozzám, bedobták egy házhoz, én kenyérért mentem, babakocsival, és úgy jöttem haza, hogy egyik kezemben a gyerekem volt, másikban a kiskutya, és hasammal toltam a babakocsit. Félénk kiskutya volt, de annál hálásabb. A babakocsiban vittem a csomagtartóba, szinte mindenhova jött velem. Nem volt szófogadó kutya, talán az én hibám is volt, de foxi természete kiütközött mindig, és minden nap. Mindig sántikált valamiben, szó szerint, és legfőképpen abban, hogy velünk legyen. Ha látta, hogy nem kocsival indulok el, megkereste a kerítésen a rést, bármikor, bárhol tömtük el, ástuk vissza, és jött utánunk. Mindenhol megtalált. Néha ha elmentem lovagolni jött velem, és felemelt farokkal futott a ló mellett, mert csak élvezte a futást a közös sétát. Soha nem kért szeretetéért cserébe semmit. Hálás kis kutya volt. Imádott minket, de imádta a gyerekeket is. Nem csak a miénket. Mindenkiét. Nem harapott. Hidd el, tudom. Ravasz kis foxi volt, keverék, ki tudja mi volt még benne, de hidd el ez a kutya a leghűségesebb barát volt aki lehetett. ha kirándultunk póráz nélkül vihettem, bármikor visszahívható volt, de nem szűnt meg szaglászni soha, és nem szűnt meg vissza, vissza tekingetni, hogy lássa, hogy jövök-e már utána.
Fantasztikus kis foxi volt. Picúrnak hívták. A házban lakott, pont azért, mert mindig kiszökött, ha elmentünk itthonról, mindig bezártuk. De most több napra mentünk, nyaralni. Nem tudtam volna megkötni, így hát kiengedtem, arra gondoltam, hátha, hátha nem lesz baj ez alatt a pár nap alatt. Tévedtem.
Kitépted a szívem a méreggel. Ha megölte a csirkéd, miért nem szóltál, hidd el, találtam volna megoldást, hogy bent tartsam, mert családtag volt, ha kárt okozott nálad, miért nem jöttél, miért nem követelted a kártérítést, hidd el, hogy fizettem volna, és kétszeres erővel dolgozok azon, hogy Picúr szabad lelkét itthon tartsam. Ha más galibát okozott, hidd el emberséges módon el tudtuk volna intézni. Miért a mérget választottad? Mi vezetett oda, hogy válogatás nélkül őlj, pusztíts?
Mint írtam, nem kívánom halálodat, sem azt, hogy átéld, azt amit ennek a kislánynak szenvednie kellett miattad, csak arra kérlek SOHA többet ne tegyél ilyet sem kutyával, sem emberrel, sem más élőlénnyel. Nem akarlak megtalálni sem már, mint első haragomban. Pedig akkor úgy éreztem legszívesebben én is puszta kézzel tépném ki a szíved, ahogy tetted Te velem, de már csak elkeseredettséget érzek, és végtelen szomorúságot, hogy embernél ennyivel jobb az állat...
