Nem, nem nem, egyszerűen nem tudok elmenni mellette szó nélkül... pedig aztán hallgatag csepp asszony volnék, vagy mifene, de valahogy nem tudom megemészteni a látottakat.. Tényleg nem.. 

Mostanában nem néztem tv-t. Nem volt miért.. sem sorozat, sem film nem tudott a tv előtt marasztalni annyi ideig, hogy a teregetnivalót elfelejtsem, vagy a vacsorát odaégessem, és ezt nem azért merem így leírni, mert én csodálatosan házias volnék.

Aztán a közösségi oldalon olvastam erről a műsorról egy kritikát, ami nem volt épp pozitív, és bizony felkeltette az érdeklődésemet. Életszagú valami... miért ne gondoltam naívam magamban. 

Leporoltam hát az rtlmost-os regisztrációmat, és elkezdtem nézni.A műsorról: Idegen emberek, szakértők tanácsára az anyakönyvvezető előtt találkoznak először... és most hagynám a többi körítést. Az első résznél még nyitott voltam, de tetszett, amit láttam... ki tudja miért... 

Minden adott volt ahhoz, hogy újra leűljek a tv-elé, és egy órára hagyjam a munkát, a családot, és ledobva a házimunka láncait Izaurát megszégyenítő akarással lépjek új, sorozatfüggő énem bőrébe 

Valóságshowszerű elemekkel tarkított drámában gazdag adásokat ígért, igazi, emberekkel manír nélkül.. 

Aztán a döbbenet... 

Adott az egyik pár aki 40 feletti pasas akinkek 23 (!!!!!) éves lányt adnak élete párjául... egy szexuálpszichológus, egy pszichológus, és még két másik szakértő, akiknek sem a nevét, sem az arcát nem tudtam megjegyezni (ez már a korral járhat) arra jutott, hogy egy fiatal, romlatlan huszonéves szöszinek élete párja, egy hasonló korú gyermekekkel rendelkező pasi.   Namármost.. nem vagyok már huszonpár...  de esküszöm ha per pillanat nem rendelkeznék házastárssal, akkor sem éreznék késztetést arra, hogy elmenjek egy nyugdíjasklubba, hogy magamhoz való párt találjak, lehetőleg magas nyugdíjjal.. sőt arra sem, hogy sírva, üvöltve a magánytól könnyezve integessek a hasonló korú pasiknak akiknek oldalán 20 (!!!!!) éves csajok futkároznak bologan, összeillően... Sőt, ami még jobban bánt, hogy húsz évesen sem futkároztak utánam a negyvenéves elvált férfiak, hozzám hasonló korú gyerekekkel akiknek szent meggyőződése volt, hogy én vagyok számukra az ideális pár.

És miközben nézem, a pasit, azon gondolkodom, vajon mit gondolhatott a "lecserélt" feleség, aki kicsit korosabb talán, mint a huszonéves, egyébként tényleg csodaszép lányzó és bár azt vártam ettől a sorozattól, hogy a menyasszony helyébe fogom érezni magam, de sajnos, legnagyobb megdöbbenésemre én voltam a szipogó anyós, az ex, aki megkapja a tükröt, hogy már nem kell, mert megváltozott valami. 

Borzalmas dolog volt, és nem akartam felismerni, hogy elmúltam már harminc, de eszemben nem volt kivénhedt kancának érezni magam egy sima tvműsor alatt, pont azért, mert nem érzem soknak a korom, annak ellenére, hogy a fejem őszbe fordul lassan (ezt cseppet sem hálás szívvel köszönöm meg a vizsgáimnak) azért még eszembe sem volt szemránckrém után futkározni a drogériában.

Szóval, ha azon gondolkodtam volna, hogy újra házasságra adom egyszer majd a fejem, akkor ez a műsor tökéletesen elvette a kedvem nemcsak a férjhez menéstől, de konkrétan a párkapcsolatoktól is, sőt tovább megyek, a szakértőknek hála most már azt is meggondolom, hogy a fejemre húzott zacskó nélkül kimozdulok-e a házból...

Hát köszönöm RTL-KLUB... 

Mondhatnám így is, de nem fogom... 

Derék sötétpejkót pénteken azzal kezdtem kínozni, hogy elővettem, hogy meglovagoljam. A lovacska ennek nem örült, tiltakozását a szokásos kergetőzéssel fejezte ki. Most viszont én voltam a kitartóbb, és a 20 kg körüli nyereggel a karomon befogtam, felnyergeltem és nekiindultam a világnak.

Ha ugyanez ősszel történik:

Pejkó, alig akar menni, tudtomra adja, hogy utál (eddig stimmel). Nyergelés után, poroszkálva indulunk, összes fűcsomónál megállunk. Finom segítségadással jelzem a továbbindulási szándékomat, ami őt hidegen hagyja, úgyhogy feltépem a fejét, lábam az oldalába mélyesztem. (még ez is stimmel) Aztán a faluban hangosan köszönök az összes néninek bácsinak, akik kelletlenül fogadják köszönésem, néha viszonozzák is. A szőlőhegyen már senki nem tartózkodik, csak az a két három szüretelő, aki kijózanodva ráébred, hogy mostanra a szüretnek vége. A kertek téliesítve, muskátlik beszedve, némely házacska udvarából barátságos füstoszlop jelzi, hogy az avartól is megszabadulnak a legkitartóbb gazdák. Én miután könnyezve továbbindulok, és végre levegőt is kapok, a Cserben pompás csipkebogyó és kökénybokrokra lelek, aminek sem én, sem a ló, sem a nadrágom nem örül, de a sebeinket hamar ellátom, és így továbbhaladva a lehulló levelek össztüzében vágtánk színes. A lovaglás közepére már összefagyok, a térdeim alig mozognak, de itthon kecsesen már leugrom a lóról, a szomszédok hangos röhögését igyekszem figyelmen kívül hagyni. 

Tavasszal:

Pejkó alig akar elindulni (háhá, mondtam, hogy stimmel) Minden fűcsomónál megállunk, de kevés bíztatás is elég, hogy lendületet vegyünk a legközelebbi fűcsomóig, ahol erős stop után, én visszamászom a nyeregbe és nőiességem teljes tudatában igyekszem biztosítani a testem arról, hogy ha pasi volnék a dolog sokkal fájdalmasabb volna. Lovacska ahol lehet ügetésre, majd könnyű vágtára vált, néha én magam is akarom ezt, de legtöbbször igyekszem meggyőzni magam arról, hogy tényleg szeretek lovagolni, és talán tudok is. A vágták gyönyörűen indulnak, repülőrajtba, én már két kézzel fogom a sörényt, megállásról álmodni sem merek. A faluban senki nem tartózkodik, csak az a két három kis suhanc, akik akár én is lehetnék, pár tíz évvel korábban, persze, most kelletlenül viszonozom köszönésük, és magamban a mai fiatalokról papolok. A szőlőhegyen nagyon sok nénit és bácsit találok, akik mosolyogva köszönnék, egyik-másikukkal még beszélgetek is. Metszegetnek a napsütésben, és én élvezném is a beszélgetést,  de csak rövid tőmondatos beszélgetésekre fut az idönkből, mert a teljesen megbízható lovam megrebben, ágtól, zacskótól, esőcsepptől, árnyéktól, és attól a zacskós nénitől, akiről teljesen jogosan feltételezhető, hogy lovat reggelizett. A hegyen már egyszerű a dolgom. A mezőn alig két-három kör vágta után jön rá a ló, hogy tulajdonképpen legelni jöttünk, úgyhogy ismét hirtelen döntéstől vezérelve megáll, a szárat kitépi a kezemből, én pedig ismét a nyakából mászok vissza. Persze ezt így akartam.. 

a lovaglás közepére már rendesen kiizzadok, vattát köpök annyira szomjas vagyok, de a kút, ahol remélni mertem, hogy inni találok, még téliesítve van.  Itthon kecsesen leugrom a lóról, és mint a hölgyike a Kör című filmben kecsesen elmászok a csapig, ahol oltom szomjam, bő egy-másfél liter víz formájában. 

De érzek azért egy csepp elégtételt, mert Pejkókám is elfelejtette levenni a téli ruhácskáját, úgyhogy most ő is vizes a fülétől a farkáig, és bár megtehetném, hogy nem adok neki inni, de felrebeg előttem a legközelebbi lovaglás képe, amikor is bosszúszomjas lovacskám már az első lépés után a földhöz vág, úgyhogy nem állok az útjába, mikor inni akar.. nesze neked következetesség.. Lecsutakolom, utána a rámragadt szörszálakat igyekszem nem feltűnően lesöpörni, és besétálok a házba ahol a következő két napot két pózban töltöm: 1. apró terpeszben állva igyekszem feltérképezni, hogy van-e izmom ami nem fáj, 2. fekve próbálgatom a lábaimat, hogy be tudom-e már zárni, emelni, vagy egyáltalán tudom-e mozgatni.. de nem.. 

Ma ráébredtem arra a titokra, amit nagyanyáink szörnyűséges titka volt.. megjelőlhetném ezt a bejegyzést, azzal, hogy "ha megtudod, akkor megváltozik az életed" vagy azzal, is, hogy "olvasd el ezt, és máshogy fogsz a linzerre gondolni", de mivel én nem a bors újságírója vagyok, sőt, író sem, sőt még újság sem vagyok, kénytelenek vagytok beérni azzal, hogy bizony, a tudás kincs, és én ezt a tudást, most átadom nektek.

Tekintve, hogy annak idején, nem volt elérhető a szupermarketek bőséges kínálata, sőt gyümölcsöt is csak ritkán láttak, azt is a nagypapa elől kellett mindenféle üggyel bajjal kicsempészni, hogy megmeneküljön a cefrekészítés nemes feladata alól, a kora tavaszi hónapokban a sütemény kínálata már igencsak megcsappant. A gondosan elrakott kompótok is igen megfogyatkoztak ezen szűkös időkre, sem dió, sem mák, de még csak egy félig rothadásfélben lévő alma sem volt fellelhető a kamrában, ezért Nagyanyáinknak a vasárnapi ebéd utánra nem kevés fejtörést okozott az, hogy mivel kedveskedjenek a családnak. 

Ez volt az az időszak, amikorra a tavaly még szinte naponta tojó tyúkok jó része, idén már ilyen-olyan ürüggyel a lábasba végezte, és miközben a leves habját merték le, néha azért megkérdezték maguktól, hogy jó, eszünk levest, de honnan lesz tojás, mert hogy a megmaradt pár tyúk elvesztett asszonytársai felett érzett mély gyász miatt nem tojik, vagy csak alig, a csibéknél pedig az érés folyamata még nem tart ott, tehát a tojásra vigyázni kell, mert ilyenkorra már aranyárban volt.

Azon szerencsések, akik rendelkeztek tojással kutakodhattak tovább a kamrába. Mivel a linzerhez kevés tojás kell, (konkrétan egy darab) ezért adott volt, hogy ebbe az irányba kéne elmozdítani a sütés folyamatát.

Tehát: végy egy darab tojást, szobamőmérsékletűt, nem romlottat

Csakhogy... Nagyanyáink nem voltak ám hülyék! Sőt! A sok tapasztalt háziasszony lenézve karjára emlékezhetett a Karácsonyi linzervirágok ki-be pakolgatásából adódó égési sérülésekre, és nem is olyan halványan rémlik a kép, ahogy a teljes felfordulás közben főkötővel a fején, apró izzadságcseppel a homlokán, kidugott nyelvheggyel próbálja összeilleszteni a lyukas linzert, miközben a lekvár mindenfelé csöppen, csak oda nem, ahová kéne.. tehát újra kellene gondolni a linzerkészítés folyamatát az egész család érdekében.

Eközben a fél kiló lisztet, negyed kiló margarint, (itt csalok... régen ez zsír volt, és/vagy vaj) és pontosan 12,5 gram cukrot (3,2,1 arányban) összegyúrja, a megmentett tojással, egy csipet sütőporral, és az előző napi bableves elől gondosan elrejtett tejföllel, míg homogén tésztát nem kap. Van ideje gondolkodni a végkifejleten, mert nem öt perces mutatvány ez, lehet akár tíz is.

 Eközben észrevette, hogy a zsírjában eltett hús tepsije már jó régóta üres, mert a tavaszi nyitómunkákhoz nekiveselkedő nagypapa már kitunkolta a házilag készített ropogós cipó hajával, de csak azért ugye, hogy jobban csússzon. Fog nélkül rágni már nem tud ugye az öreg, tehát valahogy segíteni kell neki na.. 

És megszületett a korszakalkotó Ötlet. A kinyújtás után az időben előkészített maradék lekvárokból kiválasztja azt amelyiknek a tetején legvékonyabb a penészréteg, és az alján összeállt lekvár még elég kenhető állagú, és a tepsibe belenyújtott tésztát jó vastagon megkeni vele.. ám ahogy nézi, vizsgáltatja két dolog tűnik fel neki. Egy, ha így rakja be a sütőbe, akkor a maradék tészta elpazarlódik, merthogy mostanában nem fog sütni az is biztos,

Arra viszont a lehulló anyag kevés, hogy a teljes tésztát mintegy piteformán beborítsa. Tehát marad a sodorgatás, és a rácskészítés igen kevés gyakorlatot igénylő munkája.

 Miután a gondos háziasszony nagymama ezzel is megvolt, márcsak a sütés maradt hátra, amit az igen gondosan előre kiürített konyhában viszonylag egyszerű feladat. A süti sül, a háziasszony pedig a széken űlve, félrebillent fejjel alhat kb. 15-20 percet, amíg a sütemény, így egyszerre megsül.

Ha kész már csak felkockázta és tálalta.. ugye milyen korszakalkotó ötlet volt?

tavasz: Évszak, ami fájdalmasan emlékeztet arra, hogy hamarosan itt a nyár, és mivel a tavalyi cuccaidba belebújva szembesülsz a kárral, amit a "még egy táblacsoki nem fog megártani" "edd csak meg ez nem hízlal" vagy a "ha sötétben eszem az nem számít" felkiáltások okoztak, úgy döntesz életmódváltásbak kezdesz.. megint.. ma is.. 

Na szóval a tények: ha még nem ütött volna fejbe a tavasz (fogalmát olvasd feljebb), és a tény, hogy a tavalyi ruháim, igen igen nehezen (vagy úgy sem) jönnek rám, erősebb felem nem túl finoman rávilágított kerekedő formáimra, ami önmagában ugye nem is lenne baj, de fájt.. hát ez a lényeg. Szóval pár napi duzzogás és jónéhány eszméletlen finom "ezt még ma megeszem holnaptól már nem eszem széndhidrátot" süti után, a mai napot találtam a legalkalmasabbnak arra, hogy végre kimozogjam magam. 

Felleltem egy, azaz egy darab lovat a kertben, és gyöngéden a nyereggel jeleztem, hogy ma ő és én együtt fogunk szárnyalni a pusztaságban (homokbánya). Gondolataimban már megjelent a ló, aki boldogan nyerítve rohan felém a karámból.. de ez nem az én lovam volt. Ő próbált egyneműsödni a talajjal, istállóval, fával, gyakorlatilag bármivel, és szelíden tudtomra adta, hogy ő most szomjas, éhes, tulajdonképpen semmi kedve semmihez, hozzám meg pláne. Alig fél órás kergetés után becserkésztem, és ez a rohangálás már megadta a bemelegítést a megfelelő lovagláshoz. Végül is az fontos felkiáltással kivezettem a kiválasztott lovat, miközben a másik halkan röhögött a karám másik oldalában. Sebaj. A lényeg, hogy mehetünk.. azaz mehetnénk, ha a tél alatt a fránya patás nem növesztett volna mamuthoz illő gyapjat magára. De én nem adva fel a harcot újabb fél órás ápolás, és már derékig izzadás után végre elértem a kellő tisztaságú lovat, és végre felszerszámoztam. Magam leporoltam, és hajrá felkiáltással kivezettem az utcára. Azaz vezettem volna, ha jött volna, de nem... megállt a bálánál, a fűcsomónál, és fél méter per órás sebességgel inkább lassan, mint biztosan haladtunk. De én ekkor sem adtam fel, mert nekem ma mozognom kell. 

Igyekeztem a tőlem telhető legkecsesebben felszállni rá, amihez sajnos kicsúszott egy "Aztak.va mennyit nőttél" egy emberes nyögéssel párosulva.. (Ő nyögött.. amin kicsit meg is sértődtem, mert szerintem a súlyomat nehezményezte, amit tekintve hogy ő sem 300 kiló, kicsit bántónak éreztem)

Röpke tíz perccel a felszállás után, már igazán élveztem a lovaglást, mert végre elhagytuk a kerítés mellett növekedő lucerna csomókat. A nap csodásan sütött, igazán kellemes meleg volt. Az kezdeti nehézségek után azonban eléggé felélénkült a hangulatom, és már vágtattunk is... igazából hazafelé, és anélkül, hogy én akartam volna, de legalább már vágtattunk.. és hála a két három szomszédnak, akik pont akkor arra jártak meg is tudtunk állni... 

Nos ezután úgy döntöttem, hogy jó lesz, ha még egy kicsit legel a ló, mivel már elég fáradnak néz ki, ő ebbe készséggel beleegyezett.

Énnekem viszont még mindig nem volt elég, mert végre megcsapott a mozgás szele, és a véremben bolond módon száguldó felszabadult dopamin ösztönzött arra, hogy mozogjak még, úgyhogy lovaglás után zumbázni is elmentem.

Zumba: mozgásforma, latinos tánc, aerobik, és sokminden más keveréke, amit én nem tudok beazonosítani, legnagyobb sajnálatomra utánozni sem, de ki tudja miért szeretem csinálni.

Szóval a lányok a közösségi háznál megörültek nekem, és mosolyogva üdvözöltek, egy-ketten még egy-egy könycseppet is elmorzsoltak, és biztos távolságba helyezkedtek tőlem.. ekkor eszembe jutott, hogy valószínűleg azért, mert bár a lovas ruhámat levetettem, de fürödni már nem volt időm, és ez igen sajátos illatot kölcsönöz nekem. 

Ahogy zumba közben már éreztem, hogy kicsit túlvállaltam magam, és mikor egy félénk kérdést intéztem az Anita felé, hogy az egész ilyen kemény lesz-e? Ő kicsit csodálkozva tájékoztatott, hogy tulajdonképpen ez csak a bemelegítés. Sebaj, fel a fejjel ég a zsír... 

Az első pár táncot fantasztikusan táncoltam végig, csodálatos koreográfiával, teljes beleéléssel, de akkor szóltak, hogy sajnos egyik sem az volt, ami kellett volna, és a kevesebb néha több. Igazából legjobbkor figyelmeztettek, mert ekkor már a lábam remegett, a hátamról patakokban folyt a víz, és úgy éreztem menten összeesek, de kitartottam. Ahogy figyeltem magam nyomokban felfedeztem a megfelelő csípőmozgást, ami igaz, inkább hasonlított egy csípőficamos terroristáéra, mint egy zumbázós asszonyéra, de elnézték nekem. 

Én tényleg szeretek zumbázni, de a végére, már éreztem, hogy mindenem zsibbad, csak sajnos egyik sem az, aminek ha jól táncolok zsíbbadni kéne, de kicsire nem adunk. 

Méltóságomat sutba vágva négykézláb másztam el a kocsiig, ahol csöndesen sírtam egy pár percet, utána hazavezettem, gondosan ügyelve arra, hogy sem a kezem, sem a lábam ne mozogjon a kelleténél jobban.

Annak pedig külön örültem, hogy ekkora már gyermekem eléggé elfáradt a nagy játékban otthon, így semmi más dolgom nem volt, mint fürdetni, mesét olvasni, porszívózni, felmosni, fürdőszobát takarítani, és még főzni valamit vacsorára.. természetesen ami diétás.. zsíros kenyeret.. csak mert szeretem..

Forgalmi vizsga: sikeres esetben életed utolsó teljesen szabályos közlekedése. Sikertelen esetben ok arra, hogy keresd a hibát, aszfaltban, vizsgabiztosban, melegben, hidegben, oktatóban, autóban.... jaa és abban, hogy miért ott volt az a tábla, vagy épp miért nem, gyalogos is tehet róla, mert arra vitt útja és szemmel vert a célig.

Hogy menjél át a forgalmi vizsgán: 1. lecke: a megérkezés után sugározd magadból az ikút, bármit is jelentsen a szó. Köszönj illedelmesen, hogy a többiek ne tudják, meg, hogy te vagy az a lúzer, aki az előbb a Közlekedés Felügyelet helyett, műszaki vizsgára sétált be, természetesen autó nélkül, gyorsan felejtsd el az ott átélt megaláztatásokat... Lehetőleg ismerd fel az oktatódat. Köszönj neki méltóságteljes, magabiztos mosollyal. Ne próbálj neki, hátat fordítani, hidd el rögtön feltűnik neki a becsokizott hátsófertály. Ahogy meglátod a kiírást, igyekezz palástolni rémült arcodat, a könnycseppet is morzsold el. Az örömkönnyek is könnyek, majd arra fogod. Lassan foglalj helyet az ott kikészített székeken. Nem, bárhogy is próbálod, nem tudsz egyneműsödni a műanyag székekkel. Húzd ki magad, és NE téveszd szem elől az oktatódat, egyszer sikerült már felismerni, ki tudja lesz-e ilyen mázlid legközelebb. A kezed remegését a kezedben lévő akármivel palástold.. na jó, ezt hagyjuk. Elfehéredett ujjaidat fejtsd le az előtted ülő válláról. Az arckifejezése alapján, nyugodtan elmehetsz masszőrnek, de most egyelőre koncentrálj. Ha intenek, kövesd az oktatót. Ha peched van udvarias és előreenged. Akkor próbálj meg úgy menni, hogy ne tűnjön fel neki... igen, te is, én is tudom.. hosszú az a kabát, és mivel arcodon könnyek, hajadról víz csöpög, talán mákod lesz. Közben igyekezz nem eltéveszteni a vizsgabiztost. Ha megtetted, próbálj nem megsértődni amikor mindenki kiröhög. Maradj nyugodt. Köszönj... Hidd el fontos, és lényeges. Nézz a szemébe... az nem a szeme, az a padló... emeld fel a fejed, és eressz el egy magabiztos mosolyt... ez az? Akkor inkább hagyjuk. Inkább maradj mosolytalan. Kérdi a neved.. ez a neved. igen.. tényleg, eszedbe jutott, gratulálok! Szóval azonosítás, megkapod a feladataidat. Igyekezz örülni. Elindultok, lehetőleg kövesd a saját oktatódat... na ő nem az, ő a takarító.. fordulj meg, és találd meg, végül is csak 70 órán keresztül ültél mellette teljesen természetes, hogy alig találod meg. Beülsz a kocsiba.. áá ez már ismerős terep. Gyorsan szállj ki, és engedd beülni a vizsgabiztost, és űlj be a kormány mögé. Első ülés, fura kerek szerkezet. Elindultok... akarom mondani most indultok, vagy most, ha már sikerült kiengedni a kéziféket és nem fulladsz le már többször. Örülj, mozgásban van az autó. Emlékezz, elől egy ablak van, szélvédőnek hívják, tekerd el azt az izét, mert akkor a szakadó eső ellenére is látni fogsz. Haladj, indexelj, fékezz, gáz, váltás.. ugye nem is olyan nehéz.? Menni fog ez... menni fog ez... sálálá.. na jó, nem kell kiszálnod, majd az oktató visszavezet. Köszönik. Köszönd meg te is szépen, ráérsz majd az oszlop mögött sírni... addig is... keresd elő a bérleted, örülj, végre igazolódott az előre látásod. Mégis megérte az éves bérlet...

Szösszenet.

Dolgok történések gyorsan változó sorozat, ami mintha nem is veled történne, de mint külső szemlélő is sok volna. De sajnos veled történik. Mégis a mindennapi keserűség, és neheztelés elkerülése érdekében, felidézed Robin Williams szavait a Holt Költők Társaságából, amit hála legjobb barátnődnek, már 1000x legalább láttál, és megnézed a dolgokat más szemszögből. Új megvilágításba helyezed, és a trauma már nem is akkora trauma.. sőt. Lehet meg sem történt a szösszenet. 

"Valami ilyesmi, így kezdődött: Este ülünk az erősebb felemmel, vacsorázunk, beszélgetünk közben. Tíz éves rutinunk van, van miről beszélgetni. Egyszer csak két falat között halkan megjegyzi a következőt: Drágám, most még jó vagy, de szólni fogok, hogy mikor zavar a súlyod. Mondanom sem kell, hogy kifordult a számból a teljes kiörlésű vékony szelet kenyér, megkenve light zsírral, zöldhagymával, amit sajnáltam, mert házi sütésű volt a zsír. Reméltem, hogy megérzi a hangomból eredő fenyegetést, amikor megkérdeztem, hogy: Életem, ezt most hogy érted? Miközben lassan ráébredtem, hogy ha nem folytatom a rágást, akkor a maradék zöldhagyma a szájüregemen keresztül új utat keres az orrjáratom felé, közben a férjem (SAJNOS) elkezdte kifejteni iménti megjegyzését. "Csak arra célzok, hogy ahhoz képest hogy milyen voltál, meghíztál... mondjuk jól áll"- tette hozzá mikor látta, hogy életemben először köpni nyelni nem tudok, és ez valószínűleg rövid időn belül káros hatással lesz a házasságunkra. Ekkor kicsit sajnáltam, hogy szóltam neki a fogvájókról, amikkel a sajttal töltött panírozott csirkemellet rögzítettem, de egyéb rossz érzést nem tápláltam. Hideg fejjel rápillantottam, és megkérdeztem, hogy tényleg azt szeretné Ő is, hogy fogyjak le? Sajnos itt pár mondatról lemaradtam, pedig lehet hasznos lett volna, mert közben próbáltam felidézni házasságunk boldog időszakát, és emlékeztetni magamat, hogy ő gyermekem apja, és igencsak káros hatással lenne a kisfiunkra, ha az ő szeme láttára részesíteném testi fenyítésben. Az utolsó mondata, amikor újra figyeltem az az volt, akkor épp azt ecsetelte, hogy szép dolog az őszinteség. Lenyeltem az ujjabb falatot.. tényleg kár lett volna, nagyon finom volt az a zsír. Szóval őszinteség... rebegtem elhaló hangon, és igyekeztem elnyomni a feltörő, teljesen irreálisnak tűnő gondolatot, hogy helyénvaló erőszakot alkalmazni félrebeszélő férjünkön. Sajnos Ő továbbra sem értette meg, hogy a téma amit feszeget, elég hm.. hogy is mondjam érzékenyen érint, és tovább ecsetelte, hogy azért jó vagyok így, mert még pont jó, de azért nem ártana ha odafigyelnék az étkezésemre. Na ez volt az a pont, ahol eldöntöttem, hogy ha jót akarok a házasságomnak, akkor betermelem az Éviboltból hozott maradék két süteményt is, amit tulajdonképpen Nekik szántam, a gyerek már úgysem kér. Szóval értem.. fogyjak le- Mondtam ki hangosan - Nem baj. Megteszem. Tudod, hogy érted mindent. Szóval, ahhoz, hogy lefogyjak a következőkre lesz szükségem: heti három zumba óra tehát, hétfőn, szerdán és pénteken estet hattól nyolcig nem tudok veletek foglalkozni, zumbán vagyok, szeretem, ezzel könnyebben fogyok. Utána talán kocogok egyet, úgyhogy főzni is neked kell, dehát tudod: Fogynom kell.. értem én. Kedden újra szeretnék edzeni, hiányzik is. Úgyhogy megint neked kell főznöd, és jó lenne, ha ki is teregetnél. Csütörtökön pedig a lovakkal fogok foglalkozni. Tehát jó volna ha takarítanál helyettem. Ez heti öt napi mozgás, ezért megértheted, hogy hétvégén pihenni szeretnék.Tehát a szombati takarítást vedd át tőlem, délután a gyerekkel leszek, tehát megint neked kéne főzni, és este pedig újra kocognék, tehát este megint tiéd a gyerek. szokásos fürdés, meseolvasás, altatást. Vasárnap végre te is pihenhetsz. Persze csak kilenc után, mert reggel korán mennék kocogni, hogy délre ebédet varázsoljak az asztalra. Ami természetesen diétás, némi saláta és natúr husi, lehetőleg száraz, és ehetetlennek kell lennie, hogy keveset együnk, de hát Életem mindent a cél érdekében Kőröshegyi Zoltán, Szerelmem.. látod, megteszek én mindent ÉRTED, csakis ÉRTED!"

És mivel a közösségi oldalon való megosztással kivívtam Életem párjának neheztelését, úgy döntöttem más szintre helyezem a dolgokat. Olvassátok hát könnyesen nevetve.