Én, mint a hozzám hasonló Anyák többsége, a napom nagy részét azzal töltöm, hogy apró rabló-pandúrosdit játszok a gyerek, ilyen-olyan játékaival, amit természetesen nem talál, és rajtam keres, csakúgy, mint férjem a legkülönbözőbb szerszámokkal, amiket én állítólag elpakoltam. De nem.. nem mert azt sem tudom, hogy néz ki, sőt, legtöbbször arra sem emlékszem, hogy fogtam ilyesmit a kezembe. (Ha igen, következetesen tagadok)
Eme játék alatt gyakran felsóhajtok, és arra gondolok, mi lehet az, amivel jobb, több élményt adhatok a csemetémnek, és legfőképpen mi az, amivel lefárasztom annyira, hogy a hétvégi délutáni alváskor én is elfekhessek mellé, és csendben alhassak én is nyálkifolyatva, ebéd után, altatásra hivatkozva, úgy hogy lehetőleg Ő aludjon el előbb, és ne én, ahogy rendszerint lenni szokott.
Ezen a hétvégén a Nevelési Központban megtartott Légvárvilágra esett a választásunk, mert tapasztaltam már, hogy bármikor amikor mentünk hatalmas élmény volt a gyermeknek, és láss csodát, az alvással sem volt gond utána. "Végre én is pihenni fogok" felkiáltással tehát célkeresztbe is vettem az említett rendezvényt, és elkövettem azt a súlyos hibát, hogy ezt a tényt megemlítettem cseppemnek is, aki naponta alig hatvan-hetvenszer győződött meg a tényről, hogy még mindig áll a légváras buli ténye. Lelki szemeim előtt megjelent hát a kép, ahogy üdvözült arccal leülök egy padra olvasgatok és néha-néha nézem, ahogy gyermekem fel alá ugrál a légváron hatalmas mosollyal arcán, és mindenki boldog, és elégedett.
Na persze, amikor ezt az eseményt kinéztem, még nem tudtam, hogy minden hónapnak AZ a gyötrelmes napja, AZ, amikor felkelni sincs energiám, és legszívesebben szűkölve összegömbölyödve a takaró alatt vinnyognék AZ a nap, pont ezen a csodálatosak ígérkező szombat reggelre esik. Úgyhogy miközben csemetém ragyogó arccal és hatalmas bombát ugorva lelkesen üdvözölte a reggeli napsütést, és fájdalmasan sokszor ismételte a légvár, és világ szavakat, én eközben könnyeimet nyelve vánszorogtam szinte négykézláb a fürdőszoba felé, megnyugvást, felfrissülést, és jó nagy adag fájdalomcsillapítót keresve.
Ez azonban a gyereket nem nyugtatta meg, úgyhogy magamban csendben reméltem, hogy a lágy kapszula kifejti a reklámban ígért hatást, és sugárzóan szép leszek, és jóképű, alig borostás férjem pulóverrel a vállán, lazán, elegánsan és sportosan egyszerre invitál a lehulló falevelek közé az őszi napsütésbe.. vagy ez nem is az a reklám volt? Na mindegy.. csak hasson, k.va gyorsan, és azonnal.
Míg a kávémat kortyolgattam, és összepakoltam a váltóruhát, cipőt, és eldöntöttem, hogy akármilyen ramatyul érzem magam, ma IGAZÁN nőiesnek kell lennem, és mire felöltöztem, legalább félig keltettem olyan hatást, mintha normális asszony volnék. ALIG két három fenyegetés, hogy "meglátod, de komolyan mondom, ha nem öltözöl fel, nem megyünk sehova" vagy "ha nem húzod fel azt a zoknit azonnal, nem lesz sem légvár, sem ebéd, sem mese SOHA az életben" után végre a gyermek is készen állt, meginterjuvoltam férjemet, hogy velünk tart-e remek mulatságban, de ő ma a házitündér szerepére szavazott, úgyhogy beültünk a kocsiba és nyakunkba vettük a várost.
Mire odaértünk az első szakasz első gyermek hadserege már bent ugrált, nem kis zsúfoltságot eredményezve, úgyhogy megfontoltan újra az egész napos belépő mellett döntöttem, tisztában léve azzal, hogy ha csimotámat idő előtt akarnám elrángatni akkor nemhogy családi béke, sem megnyugvásom nem lenne, de még a szentelt vizet is leszedné rólam a zokogása.. persze teljesen jogosan.
Csepp magassarkú topánomra hát felhúztam a kék védőizét, és csendesen magamban megjegyeztem, hogy a fene essen az ostoba viselkedésembe, hogy pont MA akartam nőies lenni a szokásos szakadt szabadidős szerelés helyett.
Eme gondolat tovább erősödött bennem, mikor csepp gyermekem felfedezte, hogy ma is mennyi csodás légvárat hoztak, és alig tízpercen belűl az összeset ki is próbáltuk, Ő elől, én lóhalálában utána, vállamon a táska, és a strapabíró vászon szatyrom, amibe az ellátmány került, na meg az alig fél tonányi ruha, minden esetre (és IGEN a fürdőköpeny is kellett... mert ki tudja mi vár ránk itt még ma) és itt már elgondolkodtam azon, hogy bizony vissza kéne adnom az összes bizonyítványomat, mert a másfél literes üditő baromira húzta a vállam, csak én vagyok ekkora barom, hogy ekkorát veszek, és ha volna személyi edzőm, akkor most biztos kirúgnám, mert az alig fél-fél perces pihenők alatt, nemhogy levegőt nem kaptam, de a lábaim remegtek, a hajam égnek állt oxigén után imádkozva, kezem pedig már önálló életre kelve kereste a támasztékot, a folyamatosan izgő mozgó rugalmas várak támasztékában.
Az első félóra után azonban csemetém megállt, és enni kért.... én csendben elrángattam egy padig, fáradtan lerogytam, és kipakoltam a fél tonnányi ruhát, kabátokat, mert TERMÉSZETESEN az üditő, és a nasi legalul volt. ÉRTED ... legalul.. mikor pontosan emlékszem azt vettem meg utoljára. Na mindegy. Miután több Hádán nevelkedett fiatalasszonyt elhessegettem, hogy nem-nem árulok, csak ezek a feltétlenül szükséges váltócuccaink- és végre kiscsávó is jóllakott, ivott, akkor eme szatyrot beszorítottam egy pad és a légvár közé, és immár megkönnyebbülve gyakoroltam a kocogást magassarkúban.. mondanom sem kell elég jól csináltam. Kettőnél többször nem ment ki a bokám, a térdem is megmaradt, de sajnos az úszogumim is. No nem baj.
Aztán felfedezte a gyerek A KUKACOT... na ez az igazán érdekes légvár. Képzelj el egy U alakban elhelyezett kukacra hasonlító légvárat, amin a megszokottól eltérően nem ugrálsz, hanem bebújhatsz. Amorf módon az orrán át, végighaladsz a tápcsatortán, és a fenekén keresztül távozol, ami kicsit arra hajaz, mint ahogy egy gyermek születik. Esküszöm hatalmas önuralmat kellett gyakoroljak, hogy ne rángassam el az összes gyereket, és fedezzem fel ÉN ezt a csodás légvárat, merthogy baromira izgatott, hogy mi a franc lehet odabent, sajnos belátni csak néhány ablakon keresztül lehet, ami nem mutat eleget. Miután gondosan mérlegeltem, hogy vajon mennyire összeegyeztethető a tény, hogy Anya, és felnőtt vagyok azzal, hogy bemászok a légvárba, és végig kúszom-mászom rajta, rá kellett ébredjek, hogy nem nagyon. Úgyhogy nem lett más doglom, csak álltam, és néha vártam, hogy csimotám megszülessen a kukac fenekén át, egy rá jellemző sikoly. üvöltés, vagy ilyesmi keretében. És ő megszületett, mindannyiszor, mindenekelőtt boldogabban, mint fáradtan.
Pár óra múlva sem ment ez másképp, max annyival, hogy néha-néha átmentünk másik nagy légvárhoz, amin lecsúszhat, mászhat, kalózt legyűrhet, és természetesen ekkorra már az arcfestése rég a múlté volt és áldottam az eszemet, hogy csináltam fényképet, mert így bizonyítható, hogy nem én vertem össze a gyereket, hanem ez a kalózarc utolsó maradványa, és a lufikard a kezemben nem a véletlen műve, és véletlen sem az enyém, hiába fenyítek meg vele egy-egy felbukkanó ismerőst, barátot, csemetét.
Nekem ez a pár óra azonban elég volt ahhoz, hogy bár a fájdalomcsillapító hatott, de a hatása is lassan kezdett múlni, és már átkoztam magam a soportosan elegáns öltözetemért, és elhatároztam, hogy EZ a magassarkú tényleg IGAZÁN nekem való, merthogy nem fájt benne a lábam. Egyetlen bánatom ekkor a telefonom volt, aki még jelezte, hogy van pár percem az aktív mozgáshoz, hogy meglegyen a napi keret, és hogy húzzak bele. Komolyan elgondolkodtam, hogy belehúzok.. lehúzom a wc-n, mert nekem aztán ne dumáljon.
Minden összevetve majdnem négy órai légvárazás után, mégis jó ötletnek tűnt a másfél literes üditő, négy banán, és keksz, mert bizony elfogyott, és én már csöndesen lerogytam egy padra, ahol szemmel tarthattam azt a három légvárat, amire a kör leszűkűlt, a kukacot, a nagy libikókás légvárat, és a gigacsuszdás légvárat. Eközben alig kétszer pánikoltam be és rohantam végig a termen keresve gyermeket, és megtalálva a kezdeti pontnál. Mosolyogva fedeztem fel ekkora tömegben pár hasonlóan megviselt arcot, akik még az elején mosolyogva, önelégülten fényképezgették a csemetéket, és készítettek hatezer darab videót a ZARANYOS ugrálásáról, csúszásáról, és most hasonlóan ramaty állapotban rogytak egy-egy padon, és várták a megváltó kongást, hogy vége a légvárazásnak, és indulhatnak haza, miközben a csemetéik ugyanolyan lelkesedéssel ugráltak, csúsztak másztak.
Végül ÖT órás légvárazás lett az, ami után gyermekemet el tudtam hozni sírás-rívás nélkül. ÖT óra volt az életemből, és nem is volt baj, hogy ott voltam, mert mindent összevetve fenomenális élmény volt megint, mert látni a kis arcát, a mosolyát, látni a boldogságát, na EZ az amiért mégis megérte minden!
