Ma ráébredtem arra a titokra, amit nagyanyáink szörnyűséges titka volt.. megjelőlhetném ezt a bejegyzést, azzal, hogy "ha megtudod, akkor megváltozik az életed" vagy azzal, is, hogy "olvasd el ezt, és máshogy fogsz a linzerre gondolni", de mivel én nem a bors újságírója vagyok, sőt, író sem, sőt még újság sem vagyok, kénytelenek vagytok beérni azzal, hogy bizony, a tudás kincs, és én ezt a tudást, most átadom nektek.

Tekintve, hogy annak idején, nem volt elérhető a szupermarketek bőséges kínálata, sőt gyümölcsöt is csak ritkán láttak, azt is a nagypapa elől kellett mindenféle üggyel bajjal kicsempészni, hogy megmeneküljön a cefrekészítés nemes feladata alól, a kora tavaszi hónapokban a sütemény kínálata már igencsak megcsappant. A gondosan elrakott kompótok is igen megfogyatkoztak ezen szűkös időkre, sem dió, sem mák, de még csak egy félig rothadásfélben lévő alma sem volt fellelhető a kamrában, ezért Nagyanyáinknak a vasárnapi ebéd utánra nem kevés fejtörést okozott az, hogy mivel kedveskedjenek a családnak. 

Ez volt az az időszak, amikorra a tavaly még szinte naponta tojó tyúkok jó része, idén már ilyen-olyan ürüggyel a lábasba végezte, és miközben a leves habját merték le, néha azért megkérdezték maguktól, hogy jó, eszünk levest, de honnan lesz tojás, mert hogy a megmaradt pár tyúk elvesztett asszonytársai felett érzett mély gyász miatt nem tojik, vagy csak alig, a csibéknél pedig az érés folyamata még nem tart ott, tehát a tojásra vigyázni kell, mert ilyenkorra már aranyárban volt.

Azon szerencsések, akik rendelkeztek tojással kutakodhattak tovább a kamrába. Mivel a linzerhez kevés tojás kell, (konkrétan egy darab) ezért adott volt, hogy ebbe az irányba kéne elmozdítani a sütés folyamatát.

Tehát: végy egy darab tojást, szobamőmérsékletűt, nem romlottat

Csakhogy... Nagyanyáink nem voltak ám hülyék! Sőt! A sok tapasztalt háziasszony lenézve karjára emlékezhetett a Karácsonyi linzervirágok ki-be pakolgatásából adódó égési sérülésekre, és nem is olyan halványan rémlik a kép, ahogy a teljes felfordulás közben főkötővel a fején, apró izzadságcseppel a homlokán, kidugott nyelvheggyel próbálja összeilleszteni a lyukas linzert, miközben a lekvár mindenfelé csöppen, csak oda nem, ahová kéne.. tehát újra kellene gondolni a linzerkészítés folyamatát az egész család érdekében.

Eközben a fél kiló lisztet, negyed kiló margarint, (itt csalok... régen ez zsír volt, és/vagy vaj) és pontosan 12,5 gram cukrot (3,2,1 arányban) összegyúrja, a megmentett tojással, egy csipet sütőporral, és az előző napi bableves elől gondosan elrejtett tejföllel, míg homogén tésztát nem kap. Van ideje gondolkodni a végkifejleten, mert nem öt perces mutatvány ez, lehet akár tíz is.

 Eközben észrevette, hogy a zsírjában eltett hús tepsije már jó régóta üres, mert a tavaszi nyitómunkákhoz nekiveselkedő nagypapa már kitunkolta a házilag készített ropogós cipó hajával, de csak azért ugye, hogy jobban csússzon. Fog nélkül rágni már nem tud ugye az öreg, tehát valahogy segíteni kell neki na.. 

És megszületett a korszakalkotó Ötlet. A kinyújtás után az időben előkészített maradék lekvárokból kiválasztja azt amelyiknek a tetején legvékonyabb a penészréteg, és az alján összeállt lekvár még elég kenhető állagú, és a tepsibe belenyújtott tésztát jó vastagon megkeni vele.. ám ahogy nézi, vizsgáltatja két dolog tűnik fel neki. Egy, ha így rakja be a sütőbe, akkor a maradék tészta elpazarlódik, merthogy mostanában nem fog sütni az is biztos,

Arra viszont a lehulló anyag kevés, hogy a teljes tésztát mintegy piteformán beborítsa. Tehát marad a sodorgatás, és a rácskészítés igen kevés gyakorlatot igénylő munkája.

 Miután a gondos háziasszony nagymama ezzel is megvolt, márcsak a sütés maradt hátra, amit az igen gondosan előre kiürített konyhában viszonylag egyszerű feladat. A süti sül, a háziasszony pedig a széken űlve, félrebillent fejjel alhat kb. 15-20 percet, amíg a sütemény, így egyszerre megsül.

Ha kész már csak felkockázta és tálalta.. ugye milyen korszakalkotó ötlet volt?